Aki több lábon fut

Kisvejke határában ortopéd cipész áll az egyik oldalamon, a másikon egzotikus futómadarai: nanduk, emuk és struccok. Göcsörtös végtagokkal, szétálló, hatalmas ujjakkal, hosszú inakkal. A cipész, Szentes Zoltán életében a lábak nagyon fontosak. De félreértés ne essék, nem az egyedi adottságok vonzzák, hanem a mennyiség: a több lábon állás a célja.

Persze üldögélés közben is történhetnek fontos dolgok, mint például hétéves korában. Akkoriban ugyanis naponta kijárt a faluból a dombtetőre, magányosan nézte a völgyekkel szabdalt, szépséges területet, és arról álmodozott, hogy egyszer az övé lesz. Harminc év múlva aztán kapott egy fülest a haveroktól, hogy eladó a terület. Így vásárolta meg a húszhektárnyi gyepet.

S hogy mivel telt a két esemény közti néhány évtized? Pénzkereséssel: sörgyári műszakvezetőként, szűcsként, fazekasként, fűrésztelepi rönkmozgatóként, végül ortopéd cipészként. Csak éppen a legfontosabbat nem találta meg. Ezért munka, feleség és gyerekek mellett tovább kergette álmait. Na és a madarat. Nem kéket, viszont jó nagyot: gyönyörködési céllal ugyanis vásárolt magának bonyhádi családi házukba két emut. Repülnie emiatt még nem kellett otthonról, futnia viszont annál gyorsabban, mikor egyikük kiszabadult a városba.

Szerencsére sikerült sarokba szorítania, mire a madár hálából (vagy büntetésből?) tojásokat rakott. Rájuk ülni azonban nem volt hajlandó, mármint az emu. Szentes Zoltán viszont a rántottát nem kívánta, vásárolt hát egy keltetőgépet, és ezzel beindult futómadár-keltető karrierje. Sikereinek hamar híre ment, egyre többen kérték fel bérkeltetésre.

– A szabadság hiányzott és a természet. Hiába kerestem jól, tudtam, hogy nem ez az életem. Itt érzem jól magam, a dombok között. Itt bármit teszek, nem munkaként élem meg, mert pihentet és kikapcsol.

Állunk a festői lankán, egy saját készítésű, jurtaszerű építmény előtt, amihez sugárban csatlakoznak a kifutók. Számolom az emukat, van belőlük tizenöt. Feleség viszont már nincs, mert nem értette az álmokat. A folyamatos huhogás azonban annál hangosabb. Kiderül, ez a hang különbözteti meg a hím emuktól a nőstényeket. Aztán Szentes Zoltán belép az egyik kerítés mögé, és megemel egy gubbasztó madarat: három, fekete héjú tojást melenget ötvenkét napon át – de nem ám a tojó, hanem az emukakas. Most először fordul elő tenyésztői pályafutásában, hogy a keltetőgép szerepét visszaköveteli a természet.

– Energiatakarékos, önellátó gazdaságot szeretnék kialakítani, és olyan életet, amiben minimális a pénzmozgás. Amit lehet, megtermelek magamnak, amire pedig mindenképp áldoznom kell, arra ott lesz az emucsibék eladásából származó bevétel. Lesznek birkáim, amiket százötven darabos tenyészetté fogok felfejleszteni, hisz eredetileg állattenyésztő mérnök vagyok. Ja, és a méhészet, azt most tanulom ki.

Barangolunk a húsz hektáron, dombra föl, völgybe le. Veteményes ágyások mellett haladunk el, úgy sorol a borsó és a zöldség, mint valaha nagymamám kertjében. Lenézünk a legmagasabb pontról, a birkákra téved a szemünk. Hat befogadott báránnyal indult, most huszonnégy legelészik. Egy helyen tucatnyi cölöp áll a földbe verve, belépünk közéjük. Szentes Zoltánnal most tényleg madarat lehetne fogatni – állapítom meg, miközben ő magyaráz és mutogat:

– Itt lesz a nappali-konyha-étkező, mellette a fürdőszoba, másik oldalon a háló, éppen csak annyi, hogy egy ágy elférjen benne. Beállítok egy fatüzelésű sparheltet, a tetőre sörkollektort készítek. Ötven négyzetméter az egész, előtte végig terasz. Ő fogja felépíteni fából. Ez lesz az otthona.