Bár szúrnak, de szépek

Hangulatos kis tolnai zsákfalu Várong, közel Somogyhoz. Már Szent István korában királyi őrhely volt, mostanában pedig különleges kaktuszgyűjteményéről híres, sokan emiatt utaznak el ide. Főleg nyáron, hiszen ilyenkor borulnak virágba a különböző formájú, méretű és színű tüskecsodák.

A házigazda mindegyikről egy órát tudna mesélni, de kinek van tizenkétezer órája? Merthogy ennyi növény zsúfolódik össze a háromszázötven négyzetméternyi fóliaház alatt. – Öt méter magas, vasszerkezetes, két hét alatt építettem föl a feleségemmel közösen, amikor a faluba költöztünk – mutatja Hegyi Atilla, majd hozzáteszi, hogy a háromrétegű fóliát három-négy évente cseréli rajta. Fával fűtenek benne, és csak a fűtés 300 ezer forintba kerül évente.

– Honnan ez a nem mindennapi gyűjtőszenvedély?
– Családom több generáción át kertészettel foglalkozott, így nem véletlen, hogy tízéves koromban megkaptam az első kaktuszomat. Akkor, tehát ötvenhét évvel ezelőtt kezdődött ez a hobbim, amely folytatódott akkor is, amikor a Főkertnél dolgoztam. Közben nagyon sok olyan barátom lett, akik megfordultak külföldön vagy éppen dél-amerikai országokban dolgoztak. Az egyik az argentin nagykövetségen, és felhívott, hogy jön haza, mit hozzon ajándékba. Hát persze, hogy kaktuszt! Az Andokban gyerekek segítségével gyűjtött 247 kis növényt, amiket nedves vécépapírba csomagolt, rekeszek közé tett, hogy ne törjenek össze, majd egy bőröndben behozta az országba.

– Mit szólt ehhez az őrültséghez a felesége, a gyerekei?
– Feleségem, Erzsébet nem ellenezte, ma is partnerem a kaktuszok gondozásában. Negyvenhét éve vagyunk házasok, korai diákszerelem bontakozott ki közöttünk. Csak ahogy öregszünk, egyre nehezebbé válik a munka, s ilyenkor nagyon halkan mondogatjuk a tizenkétezer éhes szájnak, hogy nagyon utálunk benneteket.

– Pedig az ember azt gondolná, nincs velük semmi tennivaló, elvannak öntözés nélkül is.
– Bár az Andokban vannak olyan fajok is, amelyek évekig megélnek eső nélkül, azért hetente kétszer meg kell öntözni őket. Tél felé közeledve egyre kevesebb „isznak”, télen pedig egyáltalán nem igényelnek vizet. A tápanyag-utánpótlást pedig nem tápoldattal oldjuk meg, hanem kétévente átültetjük őket speciális talajba. Ez erdei földből, saját készítésű komposztból, marhatrágyából, sóderhomokból áll, a tetejére pedig bazaltőrleményt szórunk. A növényvédelemre alig van gondunk, csak akkor permetezek, ha muszáj. Nyáron pedig kaszálni kell a másfél hektárnyi rétet, mert télre széna- és szalmabálákkal rakjuk körbe a fóliasátrat, hogy megvédje a növényeket a hidegtől.

– Aztán legalább megtérül a rájuk fordított költség?
– Mindketten kisnyugdíjasok vagyunk, így abból nem tudnánk rájuk költeni. A kaktuszok kitermelik a rájuk fordított költséget, és ezenkívül foglalkozunk kálatermesztéssel is. Évente több ezren jönnek el hozzánk, s minden látogató kap ajándékba egy kaktuszt. Ha vásárol, számlát adunk róla. Csak ahogy telnek az évek, egyre többször gondolunk arra, hogy valakinek át kellene adni ezt a ritka értékes gyűjteményt.

– Nincs senki a családban, aki tovább vigye?
– A fiam kormányőr, a lányom pedig számítógépes szakember, így rájuk nem számíthatok. Európából több helyről érdeklődnek iránta, 25-30 millió forintot is ígérnek érte. De engem nem a pénz érdekel, odaadnám kevesebbért is, csak Magyarországon maradjon a gyűjtemény. Mert szeretem mindegyiket, főleg az orchidea virágút. És azt is, amelyiket nagyon utálok, mert vékony, finom tüskéjével mindig megszúr, ha gyomlálok mellette.