Mit tud a nemtudom?

Ha valaki igazi szilvapálinkát akar inni vagy fenséges ízű szilvalekvárt enni, akkor irány Szatmár meg Bereg. Nem fog csalódni. Legfeljebb meglepődni, mert arra a kérdésre, hogy milyen szilvából is készültek azok a gyomorba valók, azt a választ fogja kapni, hogy nemtudom. Ritkábban mondják penyigeinek is, de ez csak amolyan kínnév – a Tiszahát legjellegzetesebb gyümölcsének neve mindenütt nemtudom.

Mondják a szegény ember szilvájának is, mert igénytelen, bőtermő, s bár nem magvaváló, az íze kárpótol mindenért:
– Alighanem már Árpád ősünk vitézei is találkozhattak vele, hiszen némely helyen még ma is valóságos erdőket képez – mondja Pethő Ferenc, a debreceni egyetem nyugdíjas tanszékvezető professzora, aki nemrég könyvet is írt a nemtudomról. – A Tisza, Szamos, Túr, Kraszna határolta országrész mindig is a Kárpát-medence egyik leggazdagabb gyümölcstermő helye volt. A televényes, napsütötte talaj a régi időkben is kiváló zamatú almát, magas olajtartalmú diót, s persze fenséges ízű szilvát termett, berbenceit, duráncit, veres szilvát. De legnagyobb számban nemtudomot.

Ma sincs ez másképp, mondja a kertészmérnökök százait felnevelő professzor, de ha összehasonlítjuk, mondjuk, az 1950-es és a 2000-es állapotokat, azt látjuk, hogy a régi fajták, köztük a nemtudom szilva területe is, vészesen lecsökkent. Valamikor, még az ötvenes-hatvanas években is a Tisza–Szamos köz majd’ mindegyik falujában találhattunk egy-egy igazi dzsungelgyümölcsöst, ahol a szilvát meg a diót nemigen ültette senki. Nőtt az magától, magról, gyökérsarjról. Ezeket permetezni, metszeni se nagyon kellett, legfeljebb a száraz ágaktól meg a túl sok vízhajtástól szabadították meg a fákat. Ősszel aztán lekaszálták a fák alját, pokrócot terítettek a fűre, s hosszú rudakkal nekiálltak leverni a termést. Igaz, néhány rügy is bánta, de a fa nem sínylette meg különösebben a verést.

De milyen is egy jellegzetes nemtudom szilvafa? Koronája felfele törő, erőteljes növekedésű, és a szilvafák rettegett betegségére, a Sharka-vírusra sokkal kevésbé érzékeny, mint a társai. Termése ugyan kicsi, kissé megnyúlt fél pingponglabda nagyságú, de ha terem, szakadásig vannak tömve az ágak. A hamvaskék gyümölcs – fától függően – augusztus derekától szeptember elejéig érik, de van fa, amelyiken egészen a fagyokig fent marad.

– A jövője? – gondolkodik el a professzor, amikor azt kérdezem, nem fog-e ez is úgy járni, mint annyi más ősi gyümölcsfajtánk, melyeket kiszorítottak az idők folyamán a korszerűbb vagy csak annak mondott fajták. – A fogyasztótól, a jövedelmezőségtől függ sok minden, s persze a környezeti változásoktól. Azt tudomásul kell venni, hogy a fogyasztók igényei generációról generációra változnak, ehhez pedig alkalmazkodnia kell a termelőnek, különben hoppon marad. Az is kérdés, hogyan fog reagálni a környezeti változásokra kedvenc szilvafánk. Mert sajnos a kártevők is élni akarnak, és ma már ezt sem kímélik. Mindezek ellenére reménykedhetünk: ha ezer évet kibírt, nem fogja olyan könnyen megadni magát. Gondos ápolással azonban mi is sokat segíthetünk a fennmaradásukban.