Dzsingisz kán nyomában

Tigon, az inas, szikár kutya vezette a különös menetet. Nyomában Tim Cope, a 28 éves ausztrál világutazó léptetett mokány pej lován. Mögötte a két málhás ló: az egyiken a sátor, a másikon az egyéb felszerelések. Nálunk, az eurázsiai sztyeppe nyugati szélén tették meg az utolsó métereket. A magyarság szakrális helyén, az Ópusztaszeri Történelmi Emlékparkban ért véget a múlt hét végén az Aranyhorda úttalan útjait bejáró egyszemélyes expedíció.
Kalandor. Ízlelgetem a laptársainkban róla megjelent nem éppen hízelgő minősítést. S kit látok magam előtt? Egy szerény, csendes, szőke, göndör hajú, vékony férfit. Viselkedésében semmi nyoma a felelőtlen, gátlástalan vonásoknak. Kalandvágy annál inkább lehet benne. Az ezredforduló táján Moszkva és Peking között biciklizett egyet. Aztán ötezer kilométert evezett a Jenyiszej folyón egészen a Jeges-tengerig. Azt mondja, most befejezi útifilmjét, megírja könyvét, majd rendbe hozza nyergét, s eldönti, merre induljon a nagyvilágba.
Tim nem volt lovas ember, mielőtt Dzsingisz kán nyomába eredt volna. A mongolok száz kilométert sem jósoltak neki, ám ő kitartó volt. Ottani barátjától megtanulta a nomád élet alapjait, aztán nekivágott. Térképpel, iránytűvel és műholdas helymeghatározóval, GPS-sel tájékozódott. Segítette a XXI. századi technika, ám a nehéz helyzeteken neki magának kellett úrrá lennie. Aligha felejti például, amikor egyik éjszaka éhes farkasok vették körül, s a tűz folytonos táplálásával mentette meg a maga és a barátai életét. Lovait többször is ellopták. Orosz nyelven s egyéb úton-módon értett szót a nomád tolvajokkal. Kumiszt ivott velük a barátságra, aztán ment tovább. – Olyan erős, mint a sör – válaszolta az erjesztett lótej „ütőssége” felől érdeklődőknek –, mindenesetre jóval gyengébb a magyar pálinkánál.
A hosszú út irdatlan küzdelmeit a szeszélyes természettel kellett megvívnia. Útvonala keresztezte a jég borította Altáj-hegységet éppúgy, mint Kazahsztán sivatagjait. Negyven fok hideg, később ötven fok fölötti forróság. Volt úgy, hogy három napig víz nélkül bolyongtak a pusztaságban. A lovak többnyire azt ették, amit találtak. Így aztán hol csontsoványak, hol a dús fűtől kövérek voltak.
– Az igazi érték nem a kivételes teljesítményben, nem is a példátlan felvételekben rejlik – fogalmazott Tim. – Sok igaz barátra leltem a hosszú úton. Százhatvan család fogadott be otthonába. Megismerkedtem a nomád kultúra szinte teljes keresztmetszetével.
Tim Cope a szeri szoborparkban nemes gesztust tett. Lovait, hős útitársait a Tiszadobi Gyermekvédelmi Központnak adományozta. Az ujjongó ifjoncok azonnal birtokba is vették őket. Szó szerint, hiszen egyikük menten nyeregbe pattant.