Kifáradt kultusz

Elfelejtette volna a világ Dianát, akit a szépség és a jóság letéteményeseként, a szívek hercegnőjeként, Anglia rózsaszálaként magasztalt a világsajtó a korai és értelmetlen halálán megrendülve? Aki tíz éve, 1997. augusztus 31­én halt meg. Akinek sorsa még a brit trónt is megrengette egy pillanatra. Nem erről van szó. Csak mintha kifáradt volna a hercegnő kultusza, és lassan helyére kerül a nyolcvanas-kilencvenes évek leghíresebb nője. A szobor leszállt márványtalapzatáról, s a helyén kirajzolódott egy elragadó, de hibáktól sem mentes, hús-vér asszony képe.
Soha, senkit nem imádtak még így az angolok! Itt nem volt szokásban az Amerikában honos sztárkultusz, igazából Diana az első, akinél minden feltétel adott lett ehhez. A szerény, gátlásos grófkisasszony, a pirospozsgás, kissé nagydarab, vidéki úrilány az ország szeme láttára bontakozott ki kiskacsából szépséges hattyúvá. Aki megtanult öltözködni, megtanulta, hogy jellegzetesen angol átlagcsinosságát – kék szem, világosbarna haj, rózsás bőr, sportos, kissé szögletes alkat – hogyan légiesítse kifinomult, mondhatni éteri szépséggé. Immár aranyszőke haja, nyúlánk termete, hatalmas, mindig szomorkás kék szeme, bájos mosolya, eleganciája, csodás ékszerei – ez mind együtt volt az összetéveszthetetlen, az egész világon ismertté vált Lady Di.
Pedig soha ilyen össze nem illő párt nem kreált még a dinasztiapolitika. A lassan vénlegénynek számító Károly herceg egyre halogatta a nősülést, mint utóbb kiderült, egy férjes asszonyhoz való végzetes kötődése miatt. De a trónörökösnek további trónörököst kell nemzenie, ezért a királynő ráparancsolt fiára, keressen egy feleségnek való lányt. De Károly még ezt sem tette meg, inkább csak elfogadta anyja jelöltjét. Kellett egy egészséges, jó külsejű, nagyon fiatal, érintetlen lány, persze arisztokrata családból való, szelíd, jó természetű, jól irányítható. A 19 éves Diana Spencer megfelelt e szempontoknak, így hát a walesi herceg vállat vont és rábólintott. Károly továbbra is csak Camillát szerette, de ha nincs a harmadik, akkor sem valószínű, hogy jól sikerül a házasság (bár akkor vélhetően nem válnak el).
A harmincas évei elején járó Károly visszahúzódó, befelé forduló alkat, hobbija az építészet és a környezetvédelem, sokat tud a harcászatról, olvasott, művelt ember. Kedveli a hagyományos angol, vidéki életet, lovagol, szeret a kutyáival kóborolni, vadászni, horgászni. Diana alig húszéves az esküvő idején, most nyílt ki előtte igazán a világ, imádja a popzenét, a diszkót, a bulizást, s a komolyabb szórakozások közül egyedül a balett érdekli. Nincs közös témájuk, s a fiatal asszony nagyon korán rádöbben, hogy férje lenézi, elhanyagolja és nem szereti. A többi már ismert: erről a házasságról már könyvtárnyi irodalom született.
Az emberek valahogy megérezték a hercegnőből áradó szomorúságot, ami csak fokozta éteri vonzerejét. Pedig, mint ahogyan azóta kiderült, ő sem élt szent életet. Férje hűtlenségét bőségesen viszonozta. A boldogtalan, megalázott feleség egymás után sorjázó kapcsolatokba menekült, igaz, addigra már csak protokolleseményeken voltak együtt férjével. A válás után pedig különböző „nagy” szerelmekbe vetette magát. Ezt az ámokfutást a közvélemény nem ismerte, csak a jótékony, jólelkű asszonyt látta, aki valóban önzetlenül segített a rászorulókon. Meg a mintaanyát, aki, szemben a királyi családok ridegségével, teljes szívvel-lélekkel nevelte, szerette fiait.
Az sem látszott kívülről, hogy milyen ügyesen bánt a médiával: használta, ha céljaihoz kellett, bűvölte a sajtót, de könnyesen esdekelve hessegette el, ha éppen zavarta ügyeit. A média imádta, az egekbe emelte, s halálakor hatalmas hisztériába lovalta a briteket. Olyannyira, hogy amikor a királyi család a szokásos hűvös tartózkodással reagált a gyászhírre, ellenük fordult a közvélemény. II. Erzsébet egy ügyes beszéddel végül „kiengesztelte” alattvalóit. Akik mára elfogadták Camillát is, akit pedig gyilkosnak, ribancnak neveztek akkoriban, megdobálták autóját, gúnyverseket írtak róla.
Lassan kifárad a Diana-kultusz. Az évek során könyvek, filmek tucatjai jelentek meg róla, leleplező és ellenleleplező emlékiratok. A boltokban még ott porosodnak a róla mintázott babák, az arcképét viselő terítőcskék, csészék, vázák. Ezeket a halála után milliószámra adták el, sok embernek, köztük a családnak hatalmas hasznot hajtva. De talán már nincs mit kifacsarni az emlékéből.