Epres kislány a lágerban

Húsz évig hallgatott: képtelen volt írni a holokauszt borzalmairól. Könyvei mindmáig felkavarják az állóvizet, időnként megpróbálják elhallgattatni. A német származású, izraeli Savyon Librecht írónővel munkatársunk Jeruzsálemben találkozott.

KilátóBorzák Tibor2007. 10. 05. péntek2007. 10. 05.
Epres kislány a lágerban

Kezdjük az epres kislánnyal. Már az is meghökkentő, hogy a történetet egy SS-tábornok felesége meséli el. A házaspár csodálatos villában, mérhetetlen luxus közepette élt, hatalmas fal választotta el őket a külvilágtól. Hogy mi zajlik a túloldalon, arról az asszonynak fogalma sem volt. Koncentrációs tábor húzódott a fal mellett, ott szolgált a férje is. A lágerban egy tíz év körüli zsidó kislány különös dologra vállalkozott: a termékeny talajon epret termesztett. S ezek az eprek öklömnyire is megnőttek, vérpiros színük pedig beleivódott az ember bőrébe. A kislány a friss termésből mindig adott egy kosárkával a német tábornoknak, az meg hazavitte a feleségének. Az epres kislány, nekik köszönhetően, túlélte a háborút.
Mindezt egy izraeli írónő, Savyon Librecht írta meg. Mint mondja, a történet teljes mértékben a fantázia szüleménye. Hogyan is fordulhatott volna elő egy haláltáborban, hogy egy tízéves kislány, aki majdhogynem „sétáló csontváz”, öklömnyi epret termesszen. Felmerült az is: mivel az elbeszélés sértheti a holokauszt túlélőinek érzéseit, nem biztos, hogy ki kell adni a könyvet. De végül megjelent, és sokáig nem történt semmi. Egyszer azonban telefonált egy túlélő leánya, aki azzal vádolta az írónőt, hogy kiáll a németek mellett, már-már felmenti őket elkövetett bűneik alól. Azt is a szemére vetette, hogy ilyen „édes történet” soha nem fordulhatott elő egy koncentrációs táborban.
A könyv élte tovább a maga életét. Jeruzsálemben, a világ legnagyobb holokausztközpontjában, a Yad Vashem intézetben színpadra állították az epres kislány történetét. Talán mondani sem kell, felkavarta az érzelmeket, óriási vitát váltott ki a túlélők körében, aláírásokat gyűjtöttek annak érdekében, hogy soha többé ne mutathassák be a darabot. Az írónő nem értette, mi zajlik körülötte, a támadások visszavetették az írásban is. Aztán egyik este megcsörrent a telefonja. Egy ismerőse hívta fel, akinek szülei Lengyelországban megjárták a majdaneki koncentrációs tábort. Máig elevenen emlékeznek arra, hogy egy tíz év körüli gyerekekből verbuválódott csoport epret termesztett a németeknek, és soha nem láttak olyan hatalmas méretű gyümölcsöt, mint amilyet ott szedtek. Savyon kábán tette le a telefonkagylót: hát mégis valóságos történetet vetett papírra! Ekkor értette meg, hogy a holokausztról írni csak mély empátiával lehet, és a valóság felülmúlja az emberi képzeletet.
Persze nem véletlen Savyon Librecht téma iránti elkötelezettsége és érzékenysége. Édesapja is túlélte a holokausztot. Az írónő Münchenben született, egyéves volt, amikor családja kivándorolt Izraelbe. Cipelte magával a múltat. Az utcán nem beszélhetett németül, csak odahaza, a családban. Gyerekként el kellett viselnie, hogy „szappannak” csúfolják. (A köztudatban tévesen terjedt el például, hogy a lágerekben szappant „főztek” az emberekből.) Szülei elhagyták a vallásukat, azt mondták, ha Isten létezne, nem engedte volna, hogy a holokauszt megtörténjen.
Az írónő német származása miatt időnként ma is szembenéz a múlttal. Megosztott identitása miatt ambivalens érzések törnek fel belőle, mindazonáltal a szülőföldjére visszatérve mindig kap új impulzusokat az íráshoz. Németből lett izraeli. Neki már héber az anyanyelve: héberül ír, héberül álmodik. Csak ezen a nyelven tudja kifejezni a gondolatait, más nyelveken, sem németül, sem angolul, nem talál alkalmas szavakat a fájdalomra. Teljesen másként hangzott a koncentrációs táborban az, hogy „éhen halok”, mint a mai világban, amikor a hűtőszekrény előtt mondogatjuk, hogy „mindjárt éhen halok”. Savyon egyik barátja minden este odatesz egy szelet kenyeret a párnája alá. Azt legalább megérintheti az ujjaival, míg a bankszámláján lévő pénzzel nem tudja ugyanezt megtenni.
Mindezekről nem könnyű írni. Savyon Librecht is sokáig hallgatott. Húsz év telt el, mire tollat tudott venni a kezébe, s úgy érezte, nincs értelme tovább hallgatni. Viszont attól kezdve kifogyhatatlanok a történetei. Kibeszéli magából a fájdalmat, megkönnyebbül a szíve. De annak is, aki meghallgatja.