Világító szentjánosbogárkák

– Számított arra, hogy élete alkonyán ismét szülőhazájában fog élni?
– Megvallom, nem. Azt gondoltam, hogy ott fejezem be a földi pályafutásomat, ahol akkor már életem nagyobbik felét leéltem.
– De azért tartja még a kapcsolatot a japánkáival, ahogy egy előadásában a japánokat nevezte?
– Természetesen, azóta is többször visszatértem, s most is számos karácsonyi üdvözletet küldtem nekik.
– Mi vonzotta annak idején Japánba?
– Eredetileg inkább a keleti vallások bölcsőjébe, Indiába szerettem volna menni, ám ők akkor rázták le magukról az angolokat, s meglehetősen türelmetlenek voltak más kultúrákkal szemben. Mao Ce-tung kezdődő uralma miatt Kína sem jöhetett szóba, viszont Japán a vesztes háború után ideológiailag összeomlott, ezért nyitottá vált az új gondolatok iránt.
– Nem érezte úgy, hogy lélekhalászatra használja a helyzetet?
– Semmiképpen sem, hiszen erőszakról szó sem volt. Azzal az elhatározással szálltam hajóra, hogy szeretni fogom őket. Mondhatom, nem volt nehéz dolgom…
– Egyébként miért éppen a jezsuita rendhez csatlakozott?
– A jezsuiták által vezetett józsefvárosi Jézus Szíve plébániára jártam, ahol mise közben nem zavarták az áhítatot a perselyezéssel. Ez tetszett nekem.
– Néha ilyen apróságokon múlik egy életre szóló döntés…
– Természetesen volt más oka is. A két háború között nagyon erős volt a jezsuita szellemiség, amely rám is hatott.
– Rómában egyszer mutattak nekem egy épületet, azt mondták, ez a fekete pápa rezidenciája.
– Vagyis a jezsuita rend központja. Valamikor valóban nagy volt a befolyása az egyházban. Mára ez csökkent, körülbelül húszezren vagyunk a világban.
– S Magyarországon?
– Száznál valamivel több jezsuita él az országban, legtöbbünk idős.
– Ön tehát Japánt választotta. Mielőtt azonban lehorgonyzott a szigetországban, el kellett sajátítania a teológiai tudományokat.
– Erre részben még Szegeden került sor, részben Rómában. A szerzetesek élete a negyvenes évek végére teljesen ellehetetlenült nálunk, ezért a rend elöljárói úgy döntöttek, hogy akik még nem végeztek a tanulmányaikkal, azok inkább hagyják el az országot. Nekem is sikerült átvergődnöm a határon. Innsbruckban találkoztam a társaimmal, ahonnan levelet írtam Rómába, hogy szeretnék Japánba menni.
– Ekkor azonban még nem fejezte be a tanulmányait.
– Ezt válaszolta az elöljáróm is. Rómában diplomáztam, majd pedig doktoráltam az ókeresztény Origenészből, aki arról nevezetes, hogy a görög kultúrát a kereszténységbe ágyazta.
– Immár tehát semmi akadálya nem volt annak, hogy felszedje a horgonyt.
– Ötvennapos út után érkeztem meg, s kezdtem el tanítani a tokiói keresztény egyetemen, a Sophián.
– Az ország nyelvén?
– Igen, japánul, amit előbb meg kellett tanulnom. Ez azonban nem esett nehezemre. A japánt a magyarok sokkal könnyebben sajátítják el, mint más európaiak. A japánok ugyanúgy toldalékokat használnak, mint mi, s nem ismerik a nyelvtani nemeket sem. Az írásuk azonban már bonyolult, több mint ezer jelet kell ismernünk.
– Ha keresztény egyetemen keresztényeknek tanított, akkor tulajdonképpen miképpen misszionált?
– Az egyetemnek 11 ezer hallgatója van, s nem mindegyikük keresztény. Szerettem tanítani, írtam húsz teológiai könyvet is japánul, azt hittem, erre rendeltettem. Egy idős német rendtársam azonban kérte, hogy vegyem át a missziós csoportját. Nem akartam, mert teljesen lekötött a tanítás, de azért egy szombat délután elkísértem. Annyira kedvesen fogadtak, hogy nem tudtam nemet mondani. Hitújoncokat tanítottam, akik közül az évek során négyszázan meg is keresztelkedtek.
– Nem gondolja, hogy ahogy terjed a kereszténység, úgy veszíti el a világ a sokszínűségét?
– Semmiképpen sem. A II. vatikáni zsinattal ugyanis visszatértünk ahhoz az ókeresztény gyakorlathoz, amely szerint minden népnek a maga kultúrájába ágyazottam hirdetjük az evangéliumot.
– Ettől azonban egy idő után eltért az egyház.
– Sajnos igen. Talán, mert elbízta magát. Számos kultúra esett ennek áldozatul például Amerikában. El is veszítettük a vonzásunkat. Ma már viszont ismét csak a hitet szeretnénk terjeszteni, a kultúrát nem kívánjuk megváltoztatni.
– Japánban sem?
– Japán a keresztények megjelenésével csak színesebb lett, hiszen alig egymilliónyian vannak, vagyis a lakosság egy százalékát sem érik el. A többség vagy az ősi sintoista vallást követi, vagy buddhista, vagy konfucianista.
– Tanult ezekből a vallásokból?
– Gazdagodtam általuk. A sintoizmus a halottak iránti tiszteletre, az ünneplésre, a természet szeretetére tanított. A buddhizmusból a dolgok elengedésének képessége volt rám nagy hatással, az irgalmas jóság és a befelé figyelés, a csend művészete. Kung mester pedig, aki magát nem tartotta vallásalapítónak, a szeretet fontosságát tanította, azt, hogy amit nem akarsz magadnak, azt másnak se tedd!
– Mintha csak Jézus tanítását hallanám. Mennyire vallásosak egyébként a japánok?
– A hagyományos vallásosságukat ők is az európaiakhoz hasonlóan veszítik el. Egy átlagos japán fiatal arra a kérdésre, hogy vallásos-e, valószínűleg azt válaszolja, hogy a családom buddhista, de én nem tartozom egyik tételes valláshoz sem.
– És mennyire hagyományőrzők? Valahol azt hallottam, olyanok, mint a banán. Kívül sárgák, de belül fehérek, vagyis a gondolkodásuk európai.
– Én azt tapasztaltam, hogy megőrizték az ősi japán szokásokat, s nem csak az ünnepeikben, hanem a hétköznapokon is. Mondok egy példát. Ha egy könyvet akarnak kölcsönkérni, ahhoz legalább húsz lépcső vezet, kezdve attól, hogy a vendég megdicséri a lakást, a szobát, a házigazda műveltségét, együtt teáznak. A végén, egy óra múltán aztán kiböki, mit is akar. Így kötik az üzleteket is. Előbb golfozni hívják a vendéget, aztán együtt isznak, végül aláírják a szerződést. Az amerikaiak ezt időhúzásnak vélik, pedig nem erről van szó.
– A viselkedésük is hatott önre?
– A türelmük és a békességük. Nem felfortyanni, nem veszekedni, nem türelmetlenkedni. Már visszaérkeztem Magyarországra, amikor bementem egy patikába, s amikor a hosszú sor elfogyott előlem, a patikus csak annyit mondott: Olyan nyugalom árad önből. Ezt mindenképpen nekik köszönhetem. Ne karcoljuk egymást, legyünk udvariasak, lássuk derűsen a világot.
– Ha ennyi jó tulajdonsággal rendelkeznek a japánok, miért vált meg tőlük?
– A rendfőnököm rendelt haza. Azt mondta, hagyjam ott az én japánkáimat, mert misszióba küld Magyarországra.
– Aki hosszú ideig van távol a hazájától, az visszatérte után kicsit kívülállóként is tud rátekinteni.
– Olyan az ország, mint a március. Hideg szelek fújnak még, de már nyílik a hóvirág is. Sok a veszekedés, alig van csoport, amelyben ne volna belső viszály. Ám a fiatalok reménységre adnak okot.
– Sok fiatallal találkozik?
– Három helyen tanítok, a váci katolikus tanítóképzőben, a szegedi hittudományi akadémián és a református egyetemen. Tiszta szívűek, úgy világítanak, mint a szentjánosbogárkák. Akárcsak Japánban a keresztény fiatalok.
– Mikor járt utoljára a szigetországban?
– Idén nyáron. Meglátogattam azokat, akiket megkereszteltem, beszélgettünk, felidéztük a régi emlékeket, s erősítettem őket a hitükben. Sőt voltak olyanok is, akiknek már gyerekei születtek, s őket is kereszteltem. Ha a Jóisten úgy akarja, két-három év múltán ismét visszatérek hozzájuk.