Sakkfigurák kenyérbélből

Két és fél hónapot ültek együtt a zárkában, de jó, ha egyórányit beszélgettek. Társa kenyérbélből gyúrt magának sakkfigurákat. „Biztosan akkor követtem el a hibát, mikor az első két partiban megvertem” – mondja. Utána nem játszott vele többet, s nem is szólt hozzá.
Mindez jó ötven esztendeje történhetett. Renn Oszkár, az egykori fiatalember ma hetvenötödik születésnapjára készül Egerben. Az önsajnálat ma is éppoly távol áll tőle, mint akkoriban, mikor megszánta a mogorva tisztet. Honnan a derűje? „Szerencsés alkat vagyok” – mondja egyszerűen. Megvetett „börtöntöltelékből” végül gyárigazgató lett, majd bejárta a világot Alaszkától Afrikáig. Túracipőben – ezzel a címmel írta meg úti élményeit.
„Alaposan megforgatott a sors, de valahogy mindig azt néztem, hogyan kerülhetnék ki az örvényből…” – így summázza történetét, mely csallóközi szülőfalujában kezdődött. Az édesapja a Trianon után Csehszlovákiához csatolt Ekecsen volt jegyző. A sármos tisztviselőt, aki egy módos földbirtokos lányát vette el, túlontúl nagy magyarnak tartották, ezért a harmincas években menekülnie kellett Budapestre, s hamarosan a családja is követte. Idősebb Renn aztán detektívvé képezte magát, s egyik rendőrkapitányságról a másikra helyezték. A fia egy iskola padját sem koptatta sokáig: Miskolc, Ungvár, Kolozsvár, Vác… A váci piaristáknál a történelmet olyan tanártól tanulhatta, aki Görgeyről írta a doktoriját, s csak azért, hogy jobban megismerhesse tárgyát, egy hétig a szabadságharc tábornokánál lakott.
Renn Oszkár végül Egerben érettségizett, majd beiratkozott a miskolci egyetemre, remélve, hogy hamarosan gépészmérnök lesz. A sors másképp döntött. Ötödéves hallgatóként 1956-ban megválasztották a forradalmi diákparlament egyik vezérévé. A bukás után bilincs kattant a kezén, majd belülről is megismerhette a váci börtönt, melynek zord, szürke falait gyerekkorában kívülről csodálta. Első fokon két évet kapott, majd a Legfelsőbb Bíróság egy évre mérsékelte a büntetését – igaz, ekkorra már leült 19 hónapot…
A zöldessárgára mázolt ablakon beszivárgó fénynél falta a köteteket, amelyeket a küblit kihordó köztörvényes rab ruháskosárban hozott neki válogatás nélkül a börtön könyvtárából. Monte Cristo grófjának fordulatos életét gót betűs változatban követhette, s ha megakadt, vécépapírra felírta ceruzacsonkkal az ismeretlen szavakat. Egy szinttel lejjebb egy horthysta miniszter ült, aki anyanyelvi szinten beszélt németül, s hamarosan „postázta” a szavak jelentését.
„A zárka után valódi felüdülés volt Állampuszta, ahol a répaegyelés közben visszanyerhettem testi kondíciómat. Az idősebb elítéltek, akik közt tudósok, színészek, sportolók voltak, valódi szemináriumokat tartottak nekünk, ifjoncoknak az értelmiség küldetéséről. Egy biológus professzor rabkórust szervezett, s ebben vasárnaponként énekeltem” – meséli Renn Oszkár. A „pokolbeli víg napok” után persze szó sem lehetett értelmiségi állásról: a kiszabadult fogoly legfeljebb segédmunkás lehetett.
„A húgom révén, protekcióval felvettek füstcsőráncolónak” – neveti el magát az emléken. Később a bádogos, a szerszámkészítő és a fröccsöntő szakmákba kóstolt bele, mígnem 1964-ben megvédhette a diplomáját, miután a marxizmus–leninizmus tanainak ismeretéről is számot adott.
Senki nem állíthatja, hogy Renn Oszkár türelmetlen ember volna: 1958-ban szabadult, s addig lépkedett a ranglétrán, mígnem 1990-ben kinevezték gyárigazgatónak. Újításokat adott be, műszaki könyveket, doktori disszertációt írt. Ám mire elégedetten körbenézhetett volna, a sors ismét fordított egyet a szekere rúdján…
„Egri úszóbálon találkoztam a későbbi feleségemmel. Egy frissen érettségizett kislányt ismertem meg, Frank Máriának hívták. Kiváló gyorsúszó volt, örökös magyar bajnok, kiutazhatott a magyar csapattal a római és a tokiói olimpiára. Hat évig udvaroltam neki, míg az orvosi egyetemre járt. Mire utolsó éves lett, én befutott embernek számítottam, lakásunk lett, végre elvehettem. Olyan félelmetes erő volt benne, hogy máig csak bámulni tudom. Egyformán kiváló volt feleségnek, anyának, gyermekorvosnak” – bicsaklik meg riportalanyom szava.
Együtt vágtak neki a világnak, bejárták Afrikát, megcsodálták Indiát, kóboroltak Brazíliában. Ám hiába volt az asszony tíz évvel fiatalabb, mégis ő ment el hamarabb. Az utolsó hat évet úgy élték le, hogy csak a férj hordozta a titkot: a társa gyógyíthatatlan beteg. Ma a fiatal gyermekgyógyászok kutatásait segítő egri alapítvány őrzi Frank Mária emlékét. „Ez olyan veszteség, amit nem lehet legyűrni” – így beszél megözvegyüléséről Renn Oszkár.
A túrabakancsát mégsem dobta sutba. Amikor Mexico City bádogvárosának szennyes zugaiban járkált, patkányok közt, azt mondta magában: „Mi otthon, a bezártságunkban elhibázott nézeteket vallunk.” Bombay utcáján pedig zsákba burkolózó asszonyt látott. A nő fél kezével a bádogedényt tartotta, a másikkal meg – az eredményesebb koldulás reményében – a gyerekét csipkedte, hogy fájdalmában kiáltson. S Renn Oszkár ismét csak ugyanazt gondolta: „Miért is hisszük mi, magyarok, hogy rossz szegletébe születtünk a világnak?”