Szamburuk ha támadnak

Mit szólnának, ha egyszer fel kéne futniuk vagy biciklizniük Pestre? De nem ám Solymárról, Szobról, Gödöllőről! Hanem Körmendről vagy mondjuk Szabolcsveresmartról. Aligha vállalkoznának rá sokan. A Vácott élő Hidvégi Üstös Pál viszont egészen biztosan. Levezetésképpen. Mert sokkal komolyabb erőpróbákhoz van ő szokva. Hogy mást ne mondjunk: nemrég futotta-kenuzta-kerékpározta le e táv ötvenszeresét. S nem a kellemes európai tavaszban, hanem a fullasztó, máshol meg dermesztő Afrikában. Lentről felfelé, Fokvárostól Alexandriáig. Tizenkétezer-ötszáz kilométer. Öt hónap, húsz pár cipő, napi tíz-tizenkét liter víz, meg egy életre elég kaland. Gondolnánk – neki azonban ez csak egy út volt a sok közül. Igaz, a nehezéből.
De hogyan kerül egy váci fiatalember a Turkána-tó meg a Zambézi-folyó mellé? Vagy Kenyában a szamburuk közé? Úgy, hogy megbízza egy parfümgyártó világcég, szervezzen egy nemzetközi csapatot, amelynek túrájával felhívják a világ figyelmét Afrika kevésbé ismert kulturális értékeire.
Sikerült. Bár voltak, akik nem igazán örültek nekik. Például a szamburuk, akik gróf Teleki óta ki nem állhatják a magyarokat. Mert felfedező honfitársunk lelőtte hat tehenüket, hogy enni adhasson az embereinek. Igaz nem most, hanem még valamikor az 1880-as években – de a szamburuk nem felejtenek. Amúgy békés, barátságos népség, ám délután három körül kezd elborulni az agyuk. Valami furcsa leveleket rágnak, s minél többet rágnak, annál kiszámíthatatlanabbak.
– Fogalmam sincs, mit tartalmaznak azok a levelek, de tökéletesen megbolondítják az embereket – mondja Hidvégi Üstös Pál. – Kettőkor még teljesen normálisak, háromkor már a Kalasnyikovokat mutogatják, négykor pedig támadnak. A kísérőink ugyan figyelmeztettek bennünket, hogy ne nagyon akarjuk mi helyrehozni Teleki gróf hibáját, de mi nem hallgattunk rájuk. Fél négykor aztán meg is kezdődött a támadás. Szabályosan bekerítettek minket, s ordítva megindultak. Persze mi is – hátrafelé. Az biztos: a szamburukhoz többé nem megyünk.
Dehogynem, legyintenének ezt hallva az őt jól ismerő barátok. Hidvégi Üstös Pál ugyanis hivatásos kalandor. Finomabban fogalmazva: túlélő túrák szervezője, vezetője. Van egy családi kft.-je, ami különféle, manapság divatba jött vállalati erőpróbákat, csapatépítő kalandtúrákat szervez. De hát ez civileknek szól. Az igazi kihívást az ilyen afrikai túrák jelentik a számára. Ahol az ember kenuját elragadja az áradó, a Dunánál kétszer nagyobb Zambézi, vagy ahol kis híján megkövezik az idegeneket. Mint őket Etiópiában, egy szép, békésnek induló vasárnapon. Az etióp fennsík egy kis városkáján bicikliztek át, ahol valami nagy ünnep volt éppen, amikor megtámadta őket a tömeg.
– A mai napig nem sikerült megfejtenünk, mi bőszítette fel őket – idézi az akkoriakat. – Az volt a szerencsénk, hogy jött két kamion, s szétfröccsent az útról a sokadalom.
Amúgy volt ő nehéz helyzetben elégszer, s Afrika levegőjébe is beleszagolhatott párszor. Miután átszökött a rendszerváltás táján Erdélyből Magyarországra.
– Katonacsalád a mienk, otthon másról se hallottam, csak a szabadságról, a háborús kalandokról… Talán azokat hallva ivódott belém az örökös mehetnék – tűnődik.
Hárman szöktek, Gyöngyösön kötöttek ki. A szakmájában helyezkedetett el, autóvillamossági műszerész lett, de hamarosan bevonult katonának, s attól kezdve egyre inkább a kalandtúráknak élhetett. Utóbb Franciaországban kötött ki, két évig tanult egy testőr-akadémián. Ő azonban irtózik a fellengzős kifejezésektől, azt mondja hát, egy nemzetközi biztonságtechnikai tanfolyam résztvevője volt.
Többek között Afrikában, ott is főleg a Szaharában gyakorlatoztak. Akkor szeretett bele a sivatagba. Hogy mit lehet szeretni azon a nagy semmin, ahol csak por van meg teve meg hőség – rejtély. De ő szereti, azt mondja, pont olyan, mint a Hortobágy. Ott is a nagy semmi, a csend, a mozdulatlanság, nagy kár, hogy olyan keveset látja. Mert folyton úton van. Legutóbb április derekán jött meg Szudánból, s hamarosan megy Kárpátaljára, Körösmezőre. Végig akar futni a Tisza mentén a forrástól a torkolatig, hogy felhívja a folyó védelmének fontosságára a figyelmet.
Egyszer egyébként megtette már ezt az utat. Csak akkor nem futott, hanem úszott. Bustyaházától Titelig – tíz-tizenkét fokos vízben, több mint egy hónapon át. Szörnyű út volt, ez most kellemesebbnek ígérkezik. Napi ötven kilométert tervez, amolyan felvezetésnek szánja a nagy nyári erőpróbák előtt. Még lekocogja azért a Duna magyarországi szakaszát – aztán irány Dél-Afrika, hogy átfussa a hírhedt Namíb-sivatagot. Aztán átfut még Kínában, majd Chilében is egy sivatagot, s ha már olyan messzire kalandozott, átugrik Ausztráliába, hogy legyűrje a Viktória-sivatagot.
Kegyetlen út lesz mind, de rövidek, alig félezer kilométeresek. Jövőre viszont jön a Szahara, az éhínség övezete. Cikcakkban megy majd, hogy kikerülje a háborús gócokat, s hogy felkeresse a kulturális emlékhelyeket. Így csaknem kilencezer kilométer vár rá – és hat hónapos magány. Mert hiába követi egy-egy ilyen úton az embert valóságos kis csapat, futnia egyedül kell.
– A honvágy a legnehezebb – mondja. – Váratlanul tör ránk, úgy a harmadik-negyedik héten. Az ember magába roskad, s megkérdi magától: mi a fenét keresek én itt, öt-hatezer kilométerre hazulról? De aztán tompul, és legyűri az ember. S boldog, mikor teljesíti a távot. Ennél már csak akkor boldogabb, ha kinyitja otthon az ajtót, s nyakába ugrik az asszony meg a két gyermek.