Élet a romokon

Lassan másfél éve tart a kegyetlen háború. Vannak, akik nem tudtak, nem akartak elmenekülni Ukrajnából. Számukra a segélyszervezetek jelentik a reményt az élethez. Előfordul, hogy egy görögdinnye vagy egy zacskós leves a legnagyobb ajándékot jelenti a nélkülözőknek. Pajerszka Katalint, a Katolikus Karitász munkatársát kísértük el útjára.

KözéletMarosi Antal2023. 08. 17. csütörtök2023. 08. 17.

Kép: Megérkezett a nélkülözhetetlen szállítmány

Ukrajna
Megérkezett a nélkülözhetetlen szállítmány
Fotó: Marosi Antal

Több ezer ember álldogált az orosz–ukrán háború első napjaiban az ukrajnai határállomásokon, hogy – akár iratok nélkül is – elindulhasson valahova a háború szörnyűségei elől. Várandós asszonyok, síró csecsemők, idős és beteg emberek fagyoskodtak az utak mentén. A szerencsésebbek tudták, hova mennek, számíthattak a Nyugaton élő barátokra, hozzátartozókra, a többiek azonban csak a gondviselésre bízták magukat.

Pajerszka Katalin a háborúról szóló híreket Szlovákiában élő hozzátartozóitól kapta. Reggel hat óra volt. A híreket korábban nem hallgatta, először nem is értette, mi történt. Gyorsan összeszedte magát, kocsiba ült, és mire Munkácsról kiért a határra, ott már hatalmas embertömeget talált. A közeli cigánytelepen élőket jól ismerte – mivel korábbi munkája a cigány pasztoráció volt, azaz a római katolikus egyház roma híveinek célirányos lelki gondozása –, így hozzájuk fordult. „Teát, kávét főzzetek, és az éhező menekülőknek készítsetek szendvicseket is” – adta ki a feladatot a tétován nézelődő asszonyoknak. Később ingyenkonyhát szervezett, segélyszállítmányokat koordinált. Mostanra más feladatai is lettek. Amióta híre ment, hogy „a Katira” mindenben lehet számítani, sokan keresik. Ha kell, a munkácsi pályaudvaron bevárja a kórházba igyekvő bahmutiakat, és elkíséri őket a betegfelvételi irodáig. Beteget látogat távoli városokban, ágyat szerez, és azt le is szállítja a herszoni idősek otthonába. Harkiv környékén nem zavarják a szörnyűséges kazettás bombák, az aknamezők, a járhatatlanná vált utak. Amit vállal, azt teljesíti is. Katalinban, e temperamentumos lélekben a Szlovák Karitász munkatársát tisztelhetjük, aki már több mint tíz éve szolgálja a Munkácsi Katolikus Egyházmegye híveinek mindennapjait. Alapvetően a cigány gyerekek élete, jövője foglalkoztatja. Eredményeiről szerényen nyilatkozik. Tizenkét év alatt három fiú is neki köszönheti a szakmáját, amit nálunk hasznosítanak mindennap. Segítségével két lányka a beregszászi egyetemig küzdötte fel magát, ami nagy szó, ugyanis az egyházmegyéhez tartozó cigány családoknál összesen csak négy elemi osztályt szokás elvégezni.

Na, de térjünk vissza küldetésünkhöz! Pajerszka Kati jól és biztonságosan vezeti a teljesen megrakott szlovák rendszámú furgont. A csapat munkáját az egykori kamionsofőr, Mátyás úr, a Barabás határállomáson működő magyarországi Katolikus Karitász-bázis jelenlegi vezetője teszi teljessé.

Aki csak teheti Munkácson, otthon marad a hajnali szemerkélő esőben. A gyér forgalomban gyorsan haladunk. Megrakott autóink tizennyolc óra alatt teszik meg a több mint ezer kilométeres távolságot. Az út mentén minden kapható, ami később hasznos lehet. Aszalt gomba, frissen szedett gyümölcsök mellett vehetnénk akár bőrkabátnak való szarvasbőr darabokat, díszes faragott csecsebecséket, hogy az amatőr festőművészek vitatható értékű tájábrázolásáról ne is beszéljünk. A seprűket nem érzem annyira fontosnak, de ez csak addig tart, amíg fél órával később nem kezdjük kerülgetni  az erős szélviharban letört faágakat. Hamarabb szabadulnánk, ha volna mivel letakarítani az úttestet.

Mikolajivot a helybeliek szerint a nagyon erős hitű közösség folyamatos imája mentette meg az oroszok mindent elsöprő támadásaitól. Ma már a frontvonalak jóval odébb húzódnak, mégsem feledkeznek meg elnyerni a Teremtő kegyét, szorgalmasan imádkoznak, és tartják a böjtöt hétvégenként. S mivel éppen hétvége van, az egyik park minden négyzetcentiméterét behálózza a hazai MDF-piacokra emlékeztető forgatag. Mi krumplit veszünk – hiánycikknek számít Her­szonban – meg görögdinnyét. Olgára és Bogdánra is gondolunk, anyára és fiára, akik a kikötővárosban élnek. A nekik szánt tartós élelmiszerek mellett helyet kap az édesség és egy hétéves kisfiúnak való összerakós játék is. 

A kétórányi autóútra, Partizánskéban élők szerint az apáik bű­neiért a mostaniak felelnek. Ez az 1937-ben alapított falucska a háború előtt több mint 600 lelket számlált, akik közül mára csak  180-an tértek vissza a jóformán földig lerombolt település romjai közé. A háború eddigi időszakában felváltva uralták ezt a tájat az orosz és az ukrán katonák. Az utóbbiak a falusiak elhagyott házai között húzták meg magukat, ezért aztán a velük később helyet cserélő oroszok minden épületet leromboltak. Az asszonyok a környékbeli aknamezők felszámolására végtelenül egyszerű módot választottak: a település melletti földeket felgyújtották, a keletkező forróságban a robbanótestek felrobbantak.

„Időnként eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a mieink a szomszéd faluban keresnek menedéket” – mondta maga elé nézve Raisa, a település felelőse. A meghatározhatatlan korú asszony a lelkét is kiteszi, hogy a nincstelenné vált falubeliek sorsa minél jobban alakuljon. Külföldi segítő szervezetekkel levelez, melynek köszönhetően több romos épületet is megmentettek már, a későbbi felújításokhoz pedig megérkezett a szigetelőanyag.

Raisa traktora is bánta a harcok hevességét. A talpraesett asszonyság a szerkezetet ócskavasként értékesítette, a pénzből pedig a saját portáján alakított ki egy kis menedéket. A lebombázott nagyobb helyett, amelyet már csak az emlékei­ben tud visszaidézni.

A mikolajivi szupermarketben Kati vezetésével – a magyar Katolikus Karitász és a szlovák testvérszervezet készpénzes támogatásával – mindent beszerzünk a partizanskei közösségi ház belsőjének felújításához. Jó esély van arra, hogy a következő látogatásunkkor a már felújított és rendbe tett nagyteremben kávézhatunk. A cementeszsákok cipelésében és a későbbi felújításban főként az asszonyok jeleskednek, az életerős, katonakorú férfiak mind a fronton vannak. „A hitünk segít abban, hogy bízzunk egy békésebb időszakban, másképpen mi értelme lenne eltakarítani jelenlegi életünk romjait?” – magyarázza a helyzetet Raisa.

Olga és kisfia, Bogdán Herszonban élnek. Azon kevesek közé tartoznak, akik nem menekülnek sehova. Határozottan állítják: ide tartoznak, itt kell leélni az életüket. Kitartottak a nyolc hónapig tartó orosz megszállás alatt is, miért ne maradnának most már?

Olgát elhagyta az édesanyja. Négyéves korától intézetben nevelkedett. A meghatározhatatlan korú anyuka a háború előtt takarításból élt. Amikor tudomást szerzett a városban dúló harcokról, összeszorult a szíve, akkor még hatéves kisfia egyedül volt otthon. Bogdán megszületését édesapja nem várta meg, jóval korábban lelépett. A két karitászszervezet maradék készpénzéből vásárolt sokféle ajándék közül a dinnyének örülnek meg először. Aztán a legalább kétféle játékhoz elegendő legót fedezik fel. Az egyik variáció összerakásában Kati segít Bogdánnak. Közben Olgával beszélgetve kiderül, hogy a lakást szívességből lakják – cserébe mások állataira vigyáznak –, és az is, hogy gyors levest nem ettek már két éve (jó, hogy megérzésünkre hallgatva több zacskóval is vásároltunk belőle). Elmondják, hogy óvóhely nincs, légiriadókor a heverő és a mellette levő fal közötti résbe bújnak el. Szerintük ez a világon a legjobb hely a bombák ellen. Elköszönünk. E két, egymásra utalt, a biztonságot egymás hitéből merítő ember pillantását még sokáig visszük magunkkal.

Hazafelé tartva  cseng  Kati telefonja: hullazsák kellene, több ezer, minél hamarabb. Mindenki élénk telefonálásba kezd. Écsy Gábor, a magyar Katolikus Karitász országos igazgatója is visszahív: egy-másfél héten belül jöhetünk vissza. Zsákokkal megrakottan.
 

 

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek