Ki végzett a Szalai házaspárral?

De ez a nap, 1995. május 20. más volt, mint a többi. Szalai bácsi már reggel lement a pincébe, bort hozott föl. Hadd igyon a várt vendégük, Wenczl Csaba, szegény, ki tudja, milyen sora lehet neki Erdélyben. Különben sem tudnak neki jó hírrel szolgálni, hiába is venne ki náluk szívesen egy szobát, ahogy múltkorjában pedzegette. Még akkor sem, ha valami miatt az előző albérletét el kell hagynia. Nem, ebbe ugyan nem fognak belemenni. Rá sem szorulnak, meg aztán idős korukra nem akarnak már egy idegent kerülgetni a lakásukban. Nem beszélve arról, hogy ha vidékről valami távolabbi rokon feljönne, akkor hol altassák meg? Amúgy sajnálták, hogy vissza kell utasítaniuk a fiú ajánlatát, mert Szalai néni élt-halt az erdélyiekért, valamikor maga is a Székelyföldről telepedett át.

Délután három óra volt, amikor megszólalt a csengő. A házaspár kinézett a szobai ablakon, látta, hogy a kapu előtt, a zuhogó esőben Csaba várakozik...

Másnap délután ketten érkeztek a házhoz, Szalaiék István fia és Dóra unokája, hogy megmutassák az öregeknek a lány ballagási képeit. A kaput zárva találták, amin még nem csodálkoztak különösebben, ám azon már annál inkább, hogy a kulcslyukba valami bele volt törve. Mit volt mit tenni, átmásztak a kerítésen.

A látványt egy életre nem felejtik el: mindkét öreget vérbe fagyva találták.

A nyomozás részleteiről bővebben a Szabad Föld 2009/11. számában, a Kétszáz gyilkos kerestetik rovatban olvashat.