Akik fegyházban fognak meghalni

– Miért gondoltak arra, hogy kutatás szereplőivé avassák az életfogytiglanra ítélteket?
– Az életfogytig tartó szabadságvesztés vizsgálatát a Legfőbb Ügyészség kezdeményezésére végeztük. Minden bizonnyal az lehet a felkérés mögött, hogy miután 1990-ben az Alkotmánybíróság megszüntette a halálbüntetést, az életfogytig tartó szabadságvesztés vált a legsúlyosabb büntetéssé, A bíróság meghatározza azt az időtartamot, melynek letöltése előtt az elítélt nem bocsátható feltételes szabadságra, de 1993-tól azonban már tényleges életfogytig tartó büntetést is kiszabhatnak. Gondolom, ennek a gyakorlatát kívánják feltérképezni és kielemezni a kutatási eredmények megismerésével.

– Úgy kell elképzelnünk, hogy minden egyes életfogytossal elbeszélgettek, miként élik napjaikat, és reménykednek-e még valamiben?
– Az ország különböző büntetés-végrehajtási intézeteiben fogvatartott 231 életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek kétharmadával, 149 személlyel – köztük kilenc tényleges életfogytiglanra ítélttel – kérdőíves interjút készítettünk. Emellett információkat gyűjtöttünk a parancsnokok és a büntetés-végrehajtási személyzet más tagjai – nevelők, pszichológusok, lelkészek – körében, valamint megismertük az elítéltek elhelyezési körleteit, körülményeit.

– Akit nem nyertek meg az ügynek, az miért volt elutasító?
– A részvétel önkéntes volt. Akik nem vállalták, azok egy része mentálisan alkalmatlannak bizonyult, mivel gvógyintézeti kezelés alatt álltak, mások pedig közölték, hogy inkább dolgoznának, nem érdekelte őket ez az egész.

– Idézne néhány kérdést a kérdőívről?Mire voltak kíváncsiak?
– Igyekeztünk feltárni, hogy az életfogytiglani szabadságvesztés milyen hatást gyakorol a fogvatartottakra, miként alkalmazkodnak a börtönkörnyezethez, milyen mentalitás- és magatartásbeli tünetek észlelhetők, miként alakul igazságérzetük és perspektívájuk a jövőre nézve. Néhány kérdés a nyolcvannégy közül: Milyennek tartja a nevelővel való kapcsolatát? Mennyiért „spejzolt” (vásárolt) a múlt hónapban? Hány alkalommal fogadott látogatót az elmúlt évben? Fontosnak tartja-e az egyházak működését a börtönben? Milyen gyakran gondol a börtönbe kerülés előtti életére? Milyen mértékben érzi magát bűnösnek? Mi a véleménye a jogerős ítéletről? Kire és milyen mértékben neheztel azért, hogy börtönbe került? Véleménye szerint az ítéletben meghatározott legkorábbi időpontban szabadon fogják-e bocsátani? Mi alapján választaná meg zárkatársát? Mit gondol tettéről: elkövetné-e újra?

– Csoportosíthatók-e valamilyen szempontból a tényleges életfogytosok?
– Négy típusuk van. Az elsőbe tartozók feladják, és reménytelenül élik napjaikat, adandó alkalommal öngyilkosságot követnek el. A másodikat alkotók bíznak a jogszabályok megváltozásában. A harmadik típust az életösztön viszi előre, dolgozik, elutasítja az öngyilkosságot – mert azt mondja, az a bátor, aki nem lesz öngyilkos –, esetleg a szökésben reménykedik. A negyedikbe sorolhatókat semmi nem érdekli, tudatuk beszűkült, csak a vegetatív funkcióikat működtetik. Ami valamennyiükben közös: nem kispályás bűnözők. Másrészt az életfogytosok között sokan meglepően intelligensek, műveltebbek, mint más bűnözői csoportok.

– Említette az öngyilkosságot. Gyakran megkísérlik?
– Tizenhárom jogerősen tényleges életfogytiglanra ítélt fogva tartott van Magyarországon – tizenöten lennének, de ketten öngyilkosok lettek. Akik évtizedeket töltöttek már a rács mögött, azok egynegyede kísérelt meg öngyilkosságot. A tényleges életfogytosok gyűjtőhelye elsősorban a szegedi Csillag, ahol meg is mondták nekünk: ez az egyetlen dolog, amiben az elítéltek maguktól dönthetnek. Szinte lehetetlen megakadályozni, s emberi jogi szempontból sem lehet éjjel-nappal figyelni őket.

– Hol helyezkednek el az elítéltek hierarchiájában a tényleges életfogytosok?
– Negyvenkét százalékuk úgy látja, hogy társaik nem tesznek különbséget ítéletük hossza miatt. Tíz százalékuk úgy vélekedik, hogy a többiek felnéznek rájuk, tíz százalékuk viszont éppen ellenkezőleg, úgy érzi, hogy lenézik őket. Akik úgy tartják, hogy a többiek felnéznek rájuk, azok büszkék arra, hogy képesek a hosszú büntetést végigcsinálni, amit egy kiképzésnek igyekeznek felfogni, s így könnyebb elviselniük a fegyházbeli életet, mint társaiknak.

– A vizsgálat egyik – nem meglepő – eredménye, hogy a fogva tartottak mentálhigiénés állapota a körülmények hatására folyamatosan romlik. Ezen a külső kapcsolattartás sem segít?
– A kapcsolattartás az évek során először az ismerősökkel, barátokkal, távolabbi rokonokkal, majd a testvérekkel, házas- vagy élettárssal szűnik meg, csak a szülők tartanak ki a végsőkig. Sokan az ítéletük pillanatától áldozatoknak érzik magukat, s a börtönben töltött évek alatt ez az áldozati szerep megmarad.

– A kutatók viszont amellett tartanak ki, hogy a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés szembefordul az alkotmányos elvekkel és a modern európai civilizált kriminálpolitika szemléletével. Elmagyarázná, mi a bajuk vele?
– Kizárja a személyiségváltozás lehetőségét, elveszi az elítélt összes reményét, a bíróság az ítélettel kijelenti, hogy az elkövető személyisége nem változhat meg. Találkoztunk olyanokkal, akik már gyakorlatilag sohasem szabadulnak a kiszabott büntetés hosszúsága miatt, mégis az ember életösztöne másként viszonyul egy határozott büntetési időtartamhoz, mint ahhoz, hogy elvileg a börtönben kell befejeznie az életét. Mi nem azt mondjuk, engedjék ki, akiket tényleges életfogytiglanra ítéltek, hanem hogy bizonyos idő elteltével legyen elvi lehetőség a felülvizsgálatra.

– A halálbüntetést visszaállítani kívánó magyar közhangulatban ezzel a javaslattal előjönni...
– Illúzió, hogy a halálbüntetés visszaállítása pozitív hatással járna. Ha még lenne nálunk halálbüntetés, a móri gyilkosságok miatt elsőként elítélt Kaiser Ede – akiről később kiderült, hogy mégsem ő volt az elkövető – már nem élne. 1980-ban még érvényben volt nálunk a halálbüntetés, s 390 emberölés történt. 2008-ban 292. Ezért is illúzió azt hinni, hogy a halálbüntetés önmagában visszatartó erő. A magyar büntetési rendszer egyébként még mindig jóval szigorúbb, mint a nyugat-európai. Tévedés azt gondolni, hogy e kutatás nyomán az enyhítést javasoljuk, hiszen akit például emberölés miatt életfogytiglanra ítéltek, húsz-harminc év után, ha jó magaviseletű volt a fegyházban, szabadon engedik. Mi úgy véljük, hogy ez nem jó, mert olyanok is kikerülhetnek, akiknek nem kellene. Viszont lehetséges, hogy a tényleges életfogytiglanra ítéltek közül is feltételes szabadságra lehetne bocsátani néhányukat harminc év múlva. A velük foglalkozó, egyébként szigorú nevelőtiszt is megjegyezte, hogy a tizenháromból nyolcról el tudja képzelni, hogy évtizedek múltán esetleg szabadon bocsátható. Ilyenkor szakértői bizottságra lenne szükség, amelynek nem azt kellene elsődlegesen vizsgálnia, hogyan viselkedtek a börtönben, hanem azt, hogy képesek lennének-e visszailleszkedni a társadalomba.

– Leírták, hogy meg kellene értetni a közvéleménnyel: a tényleges életfogytiglan eltörlése nem egyenértékű azzal, hogy gyilkológépek jelennének meg az utcákon. Nehéz lesz...
– Akiknek a társadalomtól történő izolációja évtizedek múltán is szükséges, azok továbbra is a rácsok mögött maradnának. Egyébként pedig több ország alkotmánybírósága kimondta, hogy embertelen, ha elvesszük a reményt az elítéltektől, s ésszerű időn belül lehetőséget kell adni a felülvizsgálatra.