Bérgyilkosok a Szondi utcában

Reggel fél nyolcat mutatott az óra 1990. május 16-án, s Jurij Doszko ismét a Szondi utca 44/A. elé érkezett, Fried Ernőhöz. Az orosz férfi egy pillanatra megállt a bejárat előtt.
– Vajon meddig kell még ehhez a széltolóhoz caplatnom? – sóhajtott.

Legutóbb előző este tette nála a tiszteletét. Pontosabban tette volna, ha ajtót nyit neki az öreg. De nem nyitott. Pedig itthon volt, erre akár mérget is venne. Hiszen itt állt a háza előtt az Audi 90-ese, azt akkor is észreveszi, ha nem akarja, ilyen kocsi nem sok fut Budapest utcáin.
Na, mindegy, most talán több szerencséje lesz, indult a körfolyosós ház második emeletére az orosz, aki egy eredeti Carlo Bergonzi hegedűt ajánlott megvételre az orgazdának. Még Moszkvában javasolták neki, hogy Fried Ernőt keresse, ő biztos tudja, kit érdekel a hangszer, amely tudvalévőleg csaknem olyan értékes, mint egy Stradivari: felső hangon akár egymillió dollárt kóstál...

Az öreg szívesen fogadta az oroszt, hogyne. Azonnal érezte benne, hogy nem kispályással van dolga. Na de ő sem ma kezdte a szakmát: bár átvette a hangszert, visszaadni már nemigen akaródzott neki: egyszer azt mondta, hogy még mindig nem kapta vissza a becsüstől, máskor meg hogy ellopták tőle.
– De ennek most már véget vetek – lépett a második emeleti lakás elé az orosz.
Lenyomta a kilincset – s az meglepetésére engedett.
Hát ez meg hogyan lehetséges? Hiszen tegnap este még negyed óráig csöngetett, dörömbölt, és semmi. Most meg be sincs zárva az ajtó?

Na, mindegy, benyitott, s indult a belső szoba felé. Pontosabban oldalazott, mert az összességében milliárdos értékű műkincsektől másképp nem lehetett közlekedni a lakásban. Beljebb lépett, a nappali aj¬¬tajáig. Benézett – és a padlóba gyökeredzett a lába: a 65 éves Fried Ernő a szobában feküdt, mellén kispárna, a feje bandázskötésben, ragasztószalaggal körbetekerve. Nem látszott be¬¬¬¬lőle semmi, vélhetően megfulladt. Mégpedig elhúzódó, lassú kínhalállal.
Jurij Doszko nem lépett közelebb, érezte, jobb, ha nem hagy nyomot a szobában.
Ekkor azonban zajt hallott a háta mögül. Megfordult, s egy férfi állt a bejáratnál, Kiss Tihamér. Az orosz megismerte őt, tudta, hogy Fried Ernő orvosa.
De hiszen éppen orvosra van szük¬ség, gondolta a magyarul egyébként nem beszélő orosz, s izgatottan a szoba felé mutatott. Kiss Tihamér előbbre lépett, s azonnal felmérte, hogy mi történt. Azonban ő sem lépett a szobába, ehelyett inkább a konyha felé tartott. Az orosz ide nem követte, csak csodálkozott, hogy nem a bajba jutott segítségére siet. Még egy kattanást hallott a konyhából, majd látta, hogy a férfi távozik.

Ezen még inkább csodálkozott, ám mit tehetett, ő is elhagyta a lakást, s megfogta az utcán az első útjába eső járókelő karját.
– Police, police – nézett rá könyörgő hangon.
Fél tíz felé már a Budapesti Rendőr-főkapitányság gyilkossági csoportja helyszínelt Fried Ernő lakásán.

►

– Mindenekelőtt természetesen Jurij Doszkót ellenőriztük – emlékezik Kátai Elek, ma már nyugdíjas nyomozó. – Hamar kiderült azonban, hogy ő gyanún felül áll.
A meghallgatott tanúk ugyanis egyértelműen igazolták vallomását, az orosz valóban csupán a hegedűt szerette volna visszakapni.
– Egyébként előkerült a hangszer? – kérdezek rá.
– Hogyne, Fried Ernő kápta¬lanfüredi hétvégi telkéről… Vissza is adtuk az orosznak, semmi okunk nem volt rá, hogy ne így tegyünk.

Jurij Doszko tehát kiesett a lehetséges gyilkosok sorából, annál is inkább, mert soha nem keveredett ellentmondásba magával.
Nem úgy, mint Kiss Tihamér, az orvos.
– Már az első kihallgatásokon gyanúsan viselkedett – hallgatom Kátai Eleket. – Tudtuk, hogy ha megszorongatjuk, többet is kisajtolhatunk belőle.
Az orvosnak végül valóban megoldódott a nyelve, s kiderült, mit is keresett a konyhában, a mosogató alatt. Mert, hogy ott matatott, az az ajtó kattanásának azonosítása révén egyértelművé vált.
– Csak Ernő adósságát vettem vissza – vallotta riadt tekintettel.

Állítása szerint ugyanis Fried Ernő 280 ezer forinttal tartozott neki, s amikor meglátta a halottat, azonnal felmérte, hogy most vagy soha: bizonylata a pénzről nem volt, így az örökösöktől úgysem fogja tudni behajtani. A bibi csak az volt, hogy a rejtekhelyen 300 ezer nyugatnémet márkát talált – legalábbis a nyomozók ezt hámozták ki az egyéb tanúvallomásokból, s eszerint ítélt később a bíróság is. Az orvos azonban ragaszkodott ahhoz, hogy 30 ezer márkánál többet nem lelt. Végül három évet kapott, amiből elnöki kegyelemnek köszönhetően csupán négy hónapot töltött le.
A gyilkossághoz azonban neki sem volt köze. De akkor kinek lehetett?

►

Néhány nappal az áldozat megfojtását követően egy hölgy jelentkezett a rendőrségen tanúvallomásra: a Magyarországra házasodott orosz Nagy Nyina, aki Fried Ernő jó barátjaként mutatkozott be. Elmondta, hogy a gyilkosság estéjén ő maga is járt az áldozat lakásán. Pontosabban járt volna, ám Ernő őt ugyanúgy nem engedte be, mint Jurijt. Nyolc órától fél tízig várt rá a kocsijában, tovább azonban nem tudott, mert a Keleti pályaudvarhoz kellett indulnia, ahol a Shell-kútnál vásárolt öt liter olajat, amit a Moszkvából érkező vonat kalauzával küldött orosz ismerősének.

– Éreztem, hogy több köze lehet Nyinának a történethez, mint amennyit elmond – tanulom a nyo¬mozói fifikát Kátai Elektől. – Hiszen egyáltalán nem ésszerű, hogy nem üdvözölte a kocsiból honfitársát, Jurij Doszkót, jóllehet ismerték egymást.
Különösen akkor vált gyanússá a nyomozó számára a nő, amikor az orosz rendőrségtől adatokat kapott róla. Kiderült, hogy Nyina ahhoz a bűnözői csoporthoz tartozik, amely az oroszországi – pontosabban akkor még szovjetunióbeli – nyersgyémánt kincset dézsmálja. (A gyémántok tíz százalékának rendszeresen lába kelt.)
Márpedig a gyémántok iránt Fried Ernő is vonzalmat érzett.

Kátai Elek számára a mozaikokból végül összeállt a kép: nemcsak Nyinának kellett volna üdvözölnie a honfitársát, hanem viszont is. De nem tette, mert Nyina nem ült a kocsijában, hanem az utca másik oldalán állt és figyelt – miközben az általa rendelt bérgyilkosok fenn „dolgoztak”: gyémántjai hollétéről vallatták Fried Ernőt.
– De miért árulta el egyáltalán Nyina, hogy a gyilkosság idején ő is kereste az áldozatot a lakásán? – kérdezem a nyomozót.
– Egyszerű. Mert nem tudta, hogy Jurij Doszko valójában látta-e a kocsiját Fried Ernő lakása közelében. Gondolta, inkább elébe megy a dolgoknak, s maga jelentkezik. Pedig tévedett, a honfitársa nemcsak őt nem vette észre, de a kocsiját sem.

S miután a két bérgyilkos elvégezte a piszkos munkáját, Nyina a gyémántokat az olajos dobozba rejtette, s odaadta a 23.55-kor Moszkvába induló vonat egyik kalauzának.
– Kértük az orosz hatóságokat, jelezzék, ha a kalauzt legközelebb erre a vonatra osztják be, ám ő soha többé nem lépte át a határt. Egyébként a két bérgyilkos – egy azeri és egy üzbég – szintén ugyanezzel a vonattal hagyta el az országot.
– Később megtalálták őket?
– Az orosz rendőrség tájékoztatása szerint egyikük bandaháborúban vesztette az életét, a másik pedig felszívódott a nagy Oroszországban. Akárcsak valószínűleg Nyina is...

A sorozat legújabb darabját – Még élt, amikor égették címmel – a Szabad Föld e heti számában olvashatják!