Golyózápor a kisvendéglőben

Némelyik vendég játékgépezéssel múlatta az idejét, mások a pultnál iddogáltak, ismét mások a bokszokban csevegtek az ilyen helyekhez illő félhomályban.
A nap szokványosan telt – egészen tizenegy óráig. Ekkor viszont olyasmi történt, amire bizonyára valamennyi vendég élete végéig emlékezni fog – még ha az idő tájt nem is volt példa nélküli a magyarországi mindennapokban.

Nyílt az ajtó, s a helyiségbe egy magas férfi lépett, rajta hosszú, bő köpönyeg, fején kapucni, arca előtt kendő. Éppen csak körülnézett, s már indult is egy viszonylag távoli, a bejárattól 10-15 méterre lévő bokszhoz. Léptei olyannyira határozottak voltak, hogy néhány vendéget félre is taszított.
Amikor a kiszemelt bokszhoz ért, köpönyege alól géppisztolyt rántott elő, s azonnal tüzelni kezdett.
A bokszban hárman ültek, a géppisztolyos látogatóval szemben két férfi, neki háttal pedig egy nő, aki a fegyverkattogást hallva rémülten fordult hátra, s könyörgő hangon felkiáltott:
– Ne bántson!
A gyilkos nem válaszolt, s amikor látta, hogy áldozatai, a két férfi holtan dől el, a köpönyege alá rejtette a fegyverét, s ugyanolyan határozott léptekkel, mint ahogyan érkezett, a kijárat felé tartott. Ahol túl szűk volt a hely a távozásra, azt megint csak a géppisztolya tusával tette járhatóvá a maga számára.
A vendégek – ki a rémülettől, ki azért, mert fel sem fogta még, mi történt – dermedten figyelték az eseményeket. A gyilkos az utcára lépett, ahol egy idősebb férfi végre az útjába állt – ő viszont nem teketóriázott, úgy fellökte az öreget, hogy az maradandóan sérült, majd néhány méter megtétele után gépkocsiba szállt. A járművet a sofőrje azonnal indította, s nagy sebességgel ismeretlen irányba távoztak.
A férfi érkezése és eltűnése között alig telt el néhány perc.

►

– Már majd’ szétfagytunk a többórás várakozásban, mire végre engedélyezték a helyszínelők, hogy mi is belépjünk a helyiségbe – emlékezik Hankovszki Csaba nyomozó, az ügy gazdája a tíz évvel ezelőtti kettős gyilkosságra. A várakozás ez esetben természetes, hiszen a szakma szabályai szerint először a technikusok igyekeznek a lehető legapróbb részletekig rögzíteni a nyomokat, mindenki más csak az ő munkájukat követően veheti szemügyre a helyszínt.

Mindenekelőtt azt kellett megállapítani, hogy kik is az áldozatok. Ez viszonylag gyorsan sikerült, annál is inkább, mert egyikük egyáltalán nem volt ismeretlen a rendőrök számára: ő Döcher György, az alvilág közismert figurája. A másik áldozat azonosítása már kissé macerásabbnak bizonyult. A nála talált irat – egy bulgáriai útlevél – hamis volt, eredeti tulajdonosa fényképét kicserélték benne. Ám némi utánajárást követően kiderült, hogy az áldozat valódi neve Marinov Dimo Dimitrov. A könnyebb megjegyezhetőség kedvéért, az alvilág tagjainak csak Bolgár Misi.
– Amikor már tudtuk, kik az áldozatok – folytatja a nyomozó –, azt kellett megállapítanunk, hogy melyikük volt a fontosabb célpont.
– Az életéért könyörgő nő végül sértetlen maradt? – vetem közbe.
– Vele nem foglalkozott a gyilkos.
– Ki volt ő?
– Maradjunk annyiban, hogy Döcher György egyik közeli rokona.
– A világhálón keringő hírek szerint a felesége. Némelyek azt is tudni vélik, hogy ült a bokszban még egy férfi, aki szintén sértetlen maradt.
– Ezeket az értesüléseit nem erősítem meg. Az viszont bizonyos, hogy hamarosan egyértelművé vált számunkra: nem a bolgár férfi volt a célpont, ő csak azért vált áldozattá, mert testőrként vigyázott a főnökére.

Akkor tehát Döcher Györgyre haragudott valaki, de nagyon. Hogy miért? Mielőtt erre térnék, érdemes néhány mondatot vesztegetni arra is, hogy egyáltalán mit keresett az áldozat a kisvendéglőben. Hiszen neki akkor éppen az ötéves börtönbüntetését kellett volna töltenie a Kozma utcában. Nem, nem szökésben volt, hanem annak a rendszernek köszönhetően élte világát, amit enyhébb végrehajtási szabálynak hívtak. Ebben általában az részesülhetett, aki valamilyen halálos kórban szenvedett, s emberségből megengedték neki, hogy utolsó hónapjait szerettei közelében töltse, még ha munkával is.
Nos, Döcher György az orvosa igazolása szerint halálos beteg volt, hererákban szenvedett. Ezért megengedték neki, hogy reggel fél nyolctól este fél nyolcig a Palotás kisvendéglőben kisegítsen, egy hónapban pedig három hétvégét az otthonában töltsön.

A boncasztalon azonban kiderült, hogy az orvos téves diagnózist állított fel: Döcher György heréi makkegészségesek voltak, ellenben – vált világossá később a nyomozók számára – a Palotás kisvendéglőt közvetve részben saját maga birtokolta, s ott semmiféle kisegítő munkát nem végzett, viszont onnan irányította az alvilági ügyeit.
A turpisság következtében nemcsak a börtön egyik vezető beosztású tisztjét fenyítették meg, de az enyhébb végrehajtási szabályok intézményét is megszüntették, sújtva evvel azokat a foglyokat, akik valóban halálos betegek.

►

Annak a feltárása azonban, hogy miként kerülhetett gyakorlatilag szabadlábra Döcher György még azelőtt, hogy letelt volna a büntetése, nemigen vezette közelebb a nyomozókat a gyilkosához.
– Azt ugyan véltük – tudom meg Hankovszki Csabától –, hogy nem azért kellett meghalnia, amiért öt évre elítélték, vagyis nem a korábbi erőszakos cselekedeteiért, hanem a frissebb bűneiért.
Afelől sincs kétsége a nyomozóknak, hogy bérgyilkos végzett a két férfival. Már az ügy lezárása után kapták a fülest, amely szerint a szálak Szlovákiába vezetnek.
A férfi pedig, aki meghúzta a ravaszt, autóbaleset áldozata lett – ám abban már bizonytalanok, hogy véletlen rohant-e a gyilkos az árokba, vagy segítettek neki ebben.
Ettől azonban még nem oldódott meg a legfőbb rejtély: ki adott megbízást Döcher György lekaszabolására?
– Az alvilági figurákat két részre oszthatjuk – magyarázza a nyomozó –, akik ésszel bűnöznek és akik eszetlenül. Döcher György ez utóbbiak közé tartozott, s ezáltal számtalan haragost szerzett magának.

A bűnöző igen nehéz eset volt, ezt más is megerősítette számomra. Másként kifejezve: ki- és beszámíthatatlan. A hatalmas testi ereje miatt az alvilágban csak Csontkezűnek becézett férfival a vizsgálók is nehezen bírtak. Ha egy-egy kihallgatásra felkérték a cellájából, ő, ha úgy tartotta kedve, nemes egyszerűséggel csak „Megy a faszom!” felkiáltással küldte el a melegebb éghajlatra azt, aki érte ment. Ilyenkor kellett a kommandósoknak jobb belátásra bírni.

Természetéből fakadóan olyan balhékat is bevállalt Döcher György, amit mások túl rizikósnak ítéltek, s ezért letettek róla. A kérdés csak az, hogy a számos haragosa közül kinek lépett annyira a tyúkszemére az utolsó négy hónapjában – amikortól a kedvezményben részesült –, hogy az meggyilkoltatta. A választ egyelőre a nyomozók is csak találgatják.

A sorozat legújabb darabját – Olaj lett a vesztük címmel – a Szabad Föld e heti számában olvashatják!