Ünnep előtt

Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 160. évfordulója előtt Táncsics Mihály szavaival idézzük meg a dicsőséges időket.

Krónika2008. 03. 12. szerda2008. 03. 12.

Kép: Táncsics Mihály. Forrás: Szabad Föld Archívum

Ünnep előtt
Táncsics Mihály. Forrás: Szabad Föld Archívum

Táncsics Mihály:

ÉLETPÁLYÁM

(részlet)

(…) Azon szokott órákon kívül, mikor a porkolábnak reggelivel, majd ebéddel be kellett hozzám jönnie, majd egész nap az ablak vasán csüngtem, keserves, de másrészt mégis isteni mulatságot lelve ebben. Oly dolgot láttam, milyet azelőtt soha. Az eső szünet nélkül esett, de azzal senki semmit nem gondolt. A sürgés-forgás óráról órára nagyobb lett; főképp pedig a börtönkaszárnya udvarán, honnét a fegyvercsörgés behallatszott; egyik csapat kivonult, a másik bevonult, s ez így tartott egész nap. A szegény katonagépek mozogtak előre-hátra, természetesen nem tudták, mi fog történni. Én, mint említém, az ablakon csüngtem, minden, amit láttam, nagy mértékben magára vonta figyelmemet. Ha két-három ember egymással találkozott, megállt s titkolózva suttogott és sebesen ment tova; csak a kézjárásukból lehetett következtetnem, hogy fontos dolgok fölött váltottak szót egymással. A börtönőr ebéd után többször betekintett hozzám, mi azelőtt nem történt; azt várta-e, hogy valamit kérdezzek tőle, vagy más célból jött, nem tudom, de kérdezni nem kérdeztem tőle semmit; azonban nagy zavarát nem bírta elpalástolni. Egész magaviseletével elárulta akarata ellen, tudtán kívül, hogy odakinn rendkívüli dolog van készülőben.
Délután, jelesen már estennen, a tanórák múltával, az iskolai ifjúság zsibongott, lótott-futott előre-hátra, s valamely kaptárból kiözönlött méhraj képét tüntette fel; a tompa morajból azonban egy értelmes szót sem vehettem ki. Kevéssel négy óra után, éppen börtönöm ablaka alatt, talán valamit értésemre akartak adni, fennszóval mondták: „Átjönnek Budára!” Kevés ember van, kinek füléhez valaha ily üdvözítő hangok jutottak volna el; mert én e percben átértettem, hogy szabadulásom órája ütött.
Néhány perc múlva láttam a térparancsnokot lefelé ablakom alatt elhaladni, s újra kevés perc múlva visszatérni. Halálsápadtan lépett be hozzám jelenteni, mi történik, hogy forradalom van, hogy a teméntelen népsokaság Pestről már a várban van, engem kiszabadítani. Akadozva, hebegve kért, rimánkodott, hogy valami beszéddel a közelgő sokaságot ellene ne ingereljem, mert hiszen ő – mondá – csak alárendelt személy lévén, a felsőség parancsa szerint járt el és teljesítette kötelességét. Megvigasztaltam, hogy nincs oka bántalmazástól tartani. Alig lépett ő ki fogságomból, már hallatszott a forrongó sokaság moraja. Istenem, milyen fennen dobogott a szívem édes nemzetünk történelmének e nagyszerű órájában.
A népsokaság már börtönöm elé érkezett s megállapodott.
Börtönöm ajtaja föltárult, és beléptek Nyáry Pál, Klauzál Gábor és mások is többen, de ezek élén kedves feleségem, ki e szavakat hangoztatva borult keblemre: „Nincs többé cenzúra!” Én a nagy meglepetésem miatt, hogy a feleségem is jelen van, nem bírtam szólni. Nem volt még e földön oly szónok, ki akkora jelentésű kevés szót intézett volna hallgatóihoz, mint amilyenek voltak azok, mikkel engem feleségem üdvözölt.
Kiszabadításomat főképp az ifjúság kezdeményezte, hozzá kiválóan a munkásnép csatlakozott; az ifjúság önzetlenül, a honszeretet tiszta lángjától hevítve; a munkásnép inkább hálából, mert minden iratomban különösen az ő érdekeit védettem, jogaiért küzdöttem. A munkásnép természetes ösztönénél, igazságérzeténél fogva mindig megismerte és megismeri, ki az ő igaz barátja, s az iránt háláját minden körülmények közt le szokta róni.
Én összeszedve irományaimat s azokat zsebkendőmbe kötve magamhoz vettem, azután feleségemmel s Nyáry Pállal kocsiba ültünk; s alig foglaltunk helyet, a lovakat kifogták, s a kocsit férfiak, ifjak húzták. Eközben mindinkább beesteledett, s Budavár házainak ablakait, amerre elvonultunk, kivilágították, a szabadító sokaság tömegéhez percről percre mindig több-több nép csatlakozott; kik a kocsit húzták, azokat időnként mások váltották föl, hogy minél többen elmondhassák, hogy e munkában ők is részt vettek. Így haladt a menet Budáról a hídon át Pestre a nemzeti színház elé, hol a töméntelen sokaság közül hangok zajlottak fel, hogy a színházban a fejedelmi család (nádori) páholyában foglaljak helyet. De e kívánság teljesítését azon nyilatkozattal mellőztem, hogy nem mehetek a színházba, mert a városházára kell mennem, hogy az ott ülésező új kormány bizottmányának magamat bemutassam, miszerint meggyőződhessék arról, hogy kiszabadítottak. (…)

(1873)