Mire való az ember háta?

Filmjeit évek óta rangos nemzetközi díjakkal jutalmazzák, a minap a cannes-i fesztiválon a Deltával elnyerte a kritikusok díját.

– Eddig viszonylag csendben zajlott a pályája, most, a cannes-i díj kapcsán óriási a felhajtás ön körül. Hirtelen felkapták?
– Ha erre magyarázatot keresünk, akkor a nemzetközi és a magyar sajtó fogadtatását kell megemlíteni. Külföldön szakmai szempontok alapján foglalkoztak a Deltával, felkészült újságírókkal találkoztam. Itthon pedig úgy tűnt, hogy az ország hihetetlenül ki van éhezve a sikerre. Kezdi meghozni gyümölcseit az utóbbi nyolc-tíz év kultúrpolitikája. A fiatal filmesek mellé álltak, a szakma is összezárt, olyan alkotások készülhetnek, melyekkel újra erőteljesen jelen lehetünk a világban. Ezek visszaigazolása és ünneplése is kiérződik a sikerekből. Igazából majd októbertől – amikor a Delta a hazai mozikba kerül – válik el, hogy mennyit ér valójában a nemzetközi elismerés és a hazai sajtóvisszhang. Izgatottan várom a közönség reagálását.
– Nem most kellene bemutatni a filmet?
– Nem számítottunk ekkora sikerre. Máskülönben pedig premiert ősszel szerencsésebb tartani. Nyáron mindenhol leáll az élet, s mivel a nézőszám a fővárosban a legmeghatározóbb, érdemes kivárni ezt a néhány hónapot.
– Gondolom, nem mindenki dédelgeti önt…
– Biztosan vannak, akik úgy vélekednek, hogy a cannes-i filmfesztivál sznobságból hívta meg a Deltát, de a kedvező fogadtatás hallatán elcsendesedtek a rosszindulatú megjegyzések. Egységes az öröm, ráadásul politikailag független. Ha csak kis léptékben is, de sikerül a szekértáborokat egymáshoz közelíteni, az jó érzéssel tölti el az embert. Bár a filmmel nem ez volt a szándékom.
– Tapasztal irigységet?
– Az ember háta arra való, hogy késeket szúrjanak bele. Muszáj felvértezni magunkat... Erről is beszélgettünk a minap Szabó Istvánnal, amikor telefonon gratulált.
– Felhívta az Oscar-díjas filmrendező?
– Én is meglepődtem rajta. Persze nagyon jól esett.
– Kire hallgat?
– Egy kezemen megszámolhatom, hányan tudják a véleményükkel befolyásolni a munkámat. Ez nem azt jelenti, hogy mások szempontjai nem érdekelnek, de más szinten.
– Figyel a kritikára?
– Attól függ, ki írja. A félművelt álkritikáknál sokkal fontosabbnak tartom, miként fogadja a filmjeimet az átlagnéző. Érdekes módon a Deltával könnyebben teremtenek érzelmi kapcsolatot, mint bármelyik korábbi alkotásommal. Ez számomra is új tapasztalat.
– Érzi a vállán a terhet?
– Nem érzem. Nagyon kevés európai ország rendelkezik a mienkéhez hasonló filmhagyománnyal. Mindig minden generáció kőkemény minőséget tudott letenni az asztalra. Nekünk másfajta küzdelem jutott: azt a filmet behozni a köztudatba, ami már nem a vasfüggöny mögött készült. Mi más korban nőttünk fel, reflexeink is mások.
– Milyen szándékkal kezdett neki a Deltának?
– A táj ejtett rabul. A zárt deltavidék, az elszigetelt emberek. Egyébként mindegyik filmem története teljes mértékben fikció, én realista módon nem is tudok gondolkodni. Nem érdemes a mai valósággal párhuzamokat keresni.
– Ön színészként végzett először. Miért lett mégis rendező?
– Nincs rá pontos válaszom. Nagyon sokat tanultam Zsámbéki Gábor osztályában. Túl magasak voltak az elvárásaim a színészettel szemben, sok szempontból nem voltam képes az önmegvalósításra. A kamera mögött boldogabb és nyugodtabb vagyok.