Magyarország átlátszó ország

– Önnek szívügye volt Magyarország „kitalálása”. Miért halt el a kezdeményezés?
– Az én hibámból. Sikeresen indult a mozgalom, sok klub alakult vidéken.  Aztán elmentem külföldre tanítani, munkatársaim pedig elbizonytalanodtak. Nem csoda, mert egyfelől liberális politikusaink arról győzködték őket, hogy egy demokráciában a Parlamentben ülő képviselők dolga az, hogy kitalálják az országot, nem pedig az állampolgárok ilyen-olyan gyülekezeteinek. (Nem találták ki!)  A konzervatív oldal pedig vérlázítónak, már-már hazaárulásnak tartotta a kezdeményezést, mert szerintük Magyarországot már ezer éve remekül kitalálták. (Kitalálták?)

– Pedig itthon ma is szükség volna társadalmi szintű együttgondolkodásra...
– Nagy szükség volna rá. De az elmúlt másfél évtizedben a politikai osztály következetesen megakadályozta, hogy az együttgondolkodás lehetőségei, a nyilvánosság terei kialakuljanak. Igaz, sajnos, történetileg sem volt nagy hagyománya nálunk az ilyen társadalmi párbeszédnek.

– Sokszor előfordult, hogy próbáltak beleszólni a munkájába, vagy akadályokat gördíteni ön elé?
– Az államszocializmus négy évtizedében mindenkinek ez volt a sorsa. Volt, aki beletörődött, volt, aki megpróbált kibújni a ketrecből. De függetlenül politikai rendszerektől, a ketrecek újra és újra rázárulnak az emberre. Ha gondolkodó emberként akarunk élni, újra és újra ki kell törnünk belőlük. Én is valami ilyesmivel próbálkoztam. Irodalomtörténészként kezdtem, szociológusként folytattam, és az elmúlt másfél évtizedben már a kultúraelmélet és eszmetörténet kérdései érdekelnek.

– Jó, ha az ember felismeri a saját korlátait és mer változtatni?
– Jó, de azért kockázatos vállalkozás. Különösen azok számára, akik mindenáron nagy karriert akarnak befutni.

Az interjú teljes szövegét holnaptól olvashatják honlapunkon.