Társalgó – Kulka Jánossal és Básti Julival

Kulka János Kossuth-díjas színművészt nemcsak alakításaiért, de ének- és szinkronhangjáért is szeretik a nézők.
– Mire vágyódik a magánéletében?
– Minden rendben van az életemben, így nem tudnék semmi különöset kívánni. Egyedül élek a macskámmal és a kutyámmal, akiket ilyenkor egy kutyanevelő lányra bízok. Ők várnak haza. Az egyéb kötöttségeket nehezen viselem.
– Sok csalódás érte, kiábrándult a párkapcsolatból?
– Egyáltalán nem! Most így jó.
– Hogyan védi magát a magánytól?
– Nem mindig könnyű, és nem mindig egyszerű egyedül élni. Néha komplikált működtetni azt a „gépezetet”, ami én magam vagyok. Szerencsére a családomnak vannak olyan tagjai, akik szívesen segítenek, ha kérem őket, és bármikor szerető családba csöppenhetek.
– A „Szomszédok” című filmsorozatban egy családos orvost alakított. Azt olvastam valahol, hogy akkoriban a fél ország doktor urazta.
– Előfordul, hogy a színészt azonosítják a szerepével, főként, ha az évekig látható a televízió képernyőjén. Nem hiszem, hogy beskatulyáztak, hiszen a színpadhoz közben sem voltam hűtlen.
– Ha választania kellene, melyik a nagyobb „szerelem”, a színházi vagy a filmszerep?
– A színház! Ez nem is kérdéses.
– Melyik három szerepét emelné ki a több tucatból?
– A hosszú sorból Csehov: Ványa bácsiját, Gogol: Háztűznézőjét, és a III. Richardot emelem ki.
– A Doktor House kórházi tévés filmsorozatban a főszereplő orvos új magyar hangja Kulka János. Szereti House doktor hangját szinkronizálni?
– Nagyon is kedvemre való a feladat. Nagy kihívás. A főszerepet alakító Hugh Laurie zseniális színész és sokoldalú ember. Nagyra tartom, bármit is írnak róla egyes lapok.
– Ha jól tudom, a Dés–Bereményi páros csak önnek nem írt saját dalt. Van ennek valami oka?
– Dés László írt nekem zenét, egy másik kiváló szövegíróval, Nemes Istvánnal. Ez a lemezem 1994-ben jelent meg, onnan a kapcsolódás, a munkakapcsolat vele.
– A két férfi, és két nő, és egy zenekar koncertből melyik a kedvenc dala?
– Épp az, ami korábban nekem íródott, „Ez a hely” a címe. Az okát nem igazán tudom megmagyarázni. Talán azért, mert annyira rólunk, rólam szól, arról a továbbmenős életről, amit a magamfajta vándorló, utazós színészek élnek. De nagyon szeretem a lányok dalait is, és Cserhalmi Gyuri új dalát is, amit épp erre az alkalomra írtak neki. Közel érzem magamhoz a daloknak az üzenetét, ami rólunk szól. Nem szépítve a valóságot.
– Vajon hol rontja el a legtöbb nő és férfi a párkapcsolatát?
– Gondolom, az önzéssel, hogy egy idő után elfelejtenek egymásra figyelni. Legtöbben a saját akaratukat szeretnék érvényesíteni, közben a másik pedig kezd háttérbe szorulni. De erre a másik már nem figyel, s megy a maga útján. Talán ezzel…
– A változásra viszont szükségünk van.
– Ez igaz, de ne a másik rovására. Az ember legfontosabb feladata az életben, hogy addig változzon, amíg önmagára talál. Annyi fölösleges, rossz kört futunk az életünk során, amiket nem lehet kikerülni, és amikről utólag azt gondoljuk, szívesen kihagytunk volna. De ezekre valószínűleg azért van szükségünk, hogy végül harmóniába kerüljünk saját magunkkal. Ha ez sikerült, másokkal is könnyebben szót értünk.
– Ehhez idő kell, és néha-néha a befelé fordulás élménye is.
– Az is, de arra is szükség van, hogy felesleges dolgokra ne fecséreljük az energiánkat. És nem kell az örökös megfelelés! A lényegesre kell összpontosítani, a lényegtelent pedig elhagyni. Jó, ha befelé is figyelünk, de ne veszítsük el az érdeklődésünket a külvilág iránt.
– Ön Szegedről indult. Jelent ez valami plusztöltést a színészi munkában?
– Sokat jelent, az összes jóval és rosszal együtt. Van ebben valami másfajtaság, mint budapestinek lenni. Közvetlenebb, természetesebb minden. Néha azt érzem, mintha más vidéki nagyvárosba is hazajönnék. Debrecenben ismerem a fákat, a széles, álmos utcákat, a villamosokat. Az összes butaságával, lassúságával, szépségével. Ez sokkal ismerősebb, és hozzám közelebb álló, mint a zajos főváros. Az életem jelentősebb részét egyébként sem Budapesten éltem.
– Marad szabadideje a munkája mellett?
– Nagy ritkán, s akkor szívesen megyek úszni vagy kondizni. A barátaimat és a családomat sem hagyom ki a sorból. Nemrégiben megnéztem az Operában az Anyegint. Ha kipihenem magam, eleget alszom, az ugyancsak nagy élmény.

Básti Juli a munkájában és a magánéletében is azt vallja, hogy mindig meg kell hallgatnunk egymást.
– Jól láttam a próbán, hogy nagyon izgul?
– Izgulok, mert minden színházterem akusztikája más, és jelenleg szinte semmit hallottam abból, amit énekeltem. Homályos a hang, visszhangzik minden. Ráadásul ezzel a műsorral, ezekkel a dalokkal, ilyen felállásban most állunk először a közönség elé.
– Miért emlegeti akkor a sajtó a húszéves jubileumot?
– Talán mert akkor készítettük a lemezt, és most énekeljük újra, húsz év után, a régről ismert számokat, melyek között újak is vannak. A Tíz kicsi bűnjel, a Játszótársak, A hallgass kicsit, A 35 perc, A szerelemről… mind gyönyörű dalok.
– Azt énekli az egyik dalban Kulka Jánossal, hogy a szerelem megváltoztat mindent, a megvakult semmiségeinket, a szerelem leteper és elakadunk egy szónál, némák vagyunk, s várunk a kegyelemre. Így éli meg a szerelmet?
– Másként nem is lehet. Szerelmes típus vagyok, sokszor voltam szerelmes, és hiszem is, hogy tetőtől talpig mindent felforgat az életünkben. Amióta családom van, s annak már több mint húsz éve, megváltozott a helyzet, de addig nagyon sokszor estem ebbe a „betegségbe”. Merthogy a szerelem egy más állapot. Okosan nem lehet szerelmesnek lenni.
– Gyakran szenvedett a visszautasítástól?
– Gyerekkoromban igen, tinédzserként sok kudarcom és fájdalmam volt, de később egyáltalán nem, mert fordult a kocka. Futottak utánam a srácok. Olykor hiába.
– Ön szerint, a szerelmi csalódásokat is őrizgetnünk kell?
– Erre nem lehet egyértelműen válaszolni, de inkább el kell engedni a csalódásokat, hogy utat engedhessünk az új érzéseknek. Amúgy sosem voltam híve sem a férfi, sem a női játszmázásoknak. Nagyon undok dolog játszani a másik ember érzéseivel, és bizonytalanságban tartani őt. Nem szükséges meggyötörni egymást ahhoz, hogy tiszta képet kapjunk egymásról.
– A dalaiból árad az igazi női düh, kifakadás, ha sérelem éri, s ami mögött persze ott lapul a lágyság, a finom érzékiség, a se veled-se nélküled érzése.
– Igen, ilyenek vagyunk mi nők, és ez így van jól. Bár, az is eszembe jut, mennyire meghatározó a gyerekkor. Minden attól függ, hogy mit vertek le az emberen a szülei gyerekkorában. S milyen párkapcsolati mintát látott otthon, azt az élményt tovább hozza a felnőtt életébe. De nem lehet mindent a gyerekkorunkra fogni. Figyelni kell a jelekre. Arról nem is szólva, hogy felnőttként felelősek vagyunk önmagunkért, ahogyan az életünket alakítjuk, s azért is, aki a társunk.
– A házasságról mit tart?
– Egy volt, egy pedig van. Hogy jó-e a házasságban élni? Attól függ kivel élünk együtt, de nem feltétlenül a papír számít.
– Könnyebb szakmabelivel együtt élni?
– Attól függ, hogy kivel él együtt az ember a szakmából. Az első házasságomban, akivel együtt éltem, nem volt jó, a mostani, akivel lassan 25 éve vagyunk házasok, ez jó. Egyébként, ha szinkronban vagyunk, csöppet sem rossz, ha szakmabeli a párunk, hiszen egyfolytában ugyanarra a dologra jár az agyunk. Együttgondolkodás nélkül nincs jó kapcsolat.
– A jó kapcsolatba a konfliktusok is beleférnek?
– Persze. De nem a kibékíthetetlen ellentétek.
– Vannak férfiak, akikkel nem lehet megbeszélni a problémákat.
– Ha egy kapcsolatban, ott és akkor nem tisztázza a nő és a férfi az adott helyzetet, a konfliktust, nem tudnak tovább lépni, s csak gyűlik a feszültség. Mindig meg kell hallgatnunk egymást. Van persze, amikor szükségünk van egy kis csendre, gondolkozásra. Aki pedig képtelen a beszélgetésre, és nem figyel a másikra, hadd menjen, s gondoljon, amit akar.
– Három fia van, anyaként is meg kell felelnie, nem csak társként, nőként. A művészek életében ez nagy kihívás?
– Attól függ, de többnyire kezelhető. Három fiam van, az első házasságomból a nagyfiam 26 éves, a másodikból a nagyobbik 12, a kisebb 9 éves. Amúgy nem választom külön a színészi hivatást és a civil életemet.
– Ha már a családnál tartunk, hatalmas örökség volt Básti Lajos lányaként elindulni a színészi pályán. Úgy tudom, a szülei nem támogatták a színészi törekvései.
– Apukám valóban nem akarta, hogy színész legyek. Én pedig pontosan tudtam, hogy színész szeretnék lenni. De jó kislány akartam lenni, hogy megfeleljek neki. Kivártam egy kicsit.
– Rögtön a főiskolai évek elején nagy beteg lett az édesapja.
– Igen, sajnos így volt. Ráadásul azt, hogy felvételiztem, nem is mondtam meg neki, csak azt, amikor már felvettek a Színművészeti Főiskolára. Az első év végi vizsgám végén temettük. Nem lehetett részese annak, hogy honnan hová jutottam. Végül a kórházi ágyon megbékült a döntésemmel. Tudta, hogy gyógyíthatatlan beteg, készült a halálra, nem ostorozott, próbált erőt adni. Nagyszerű ember volt.
– A Jászai Mari-díjtól a Kossuth-díjig számtalan elismerésben részesült pályafutása alatt. Nem fáj, hogy ezt nem élhette meg az édesapja?
– A díjak nem erősítenek meg, sokkal inkább az, hogy tudom, a színészi pályához van közöm, ehhez értek, ezt szeretem. Ezért békültem meg magammal. Ezzel együtt, amikor megkaptam a Kossuth-díjat, az első utam a temetőbe vezetett, hogy megmutassam apámnak...

A koncertturné helyszínei:
Augusztus 31.: Kaposvár
Szeptember 2. és 4.: Budapest (Művészetek Palotája)