Kik ülnek az óriási széken?

– Bármerre néz az ember, Kepes Andrást látja óriásplakátokon. Ön találkozott már önmagával?
– Én sem tudtam kikerülni magam. Néhol hiába fordítottam el a fejem, a túloldalon is ugyanazt a plakátot láttam. Kicsit nyomasztó volt. Erről nem tehetek, új könyvem népszerűsítésének a része.
– Mintha a valóságban egy kicsit több ránc lenne az arcán…
– Szóvá is tettem, amikor megláttam a fotókat. Úgy gondolom, hogy az ember vonásait az élete alakítja. Ezen nincs mit szégyellni. Számítógéppel csodákat lehet művelni, csak nem érdemes. Mert hamísítás. A képszerkesztők és a reklámszakemberek ezt másképp gondolják. Nyilván nekik is megvannak az érveik.
– Őszbe vegyülő haját azért meghagyták.
– Hál’ istennek azt nem festették át.
– Nyilván lépten-nyomon felismerik. Népszerűsége változatlan?
– Akkor kezdtem televíziózni, amikor még csak egy csatorna volt. A nézők nem tudtak máshová kapcsolni, így aztán a képernyőn feltűnő arcokat hamar megjegyezték. Természetesen az utcán is felismertek. De ez engem soha nem érdekelt, ellentétben más kollégákkal, akik, ha beléptek valahová, szemük sarkából azt figyelték, észreveszi-e őket valaki. Én a változásokat is gond nélkül elfogadtam. Tudomásul vettem, hogy ma már számos a csatorna van, s igyekeznek befuttatni a sztárjaikat. Ez egy más világ, más értékrenddel.
– Mit gondol a mai tévésztárokról?
– Talán sok sztárért rajonganak, de csak keveset szeretnek emberként. Egyszer látogatóban jártam egy mexikói kereskedelmi televíziónál. Az előcsarnokban felfigyeltem egy három méter magas székre. Megkérdeztem, mi célt szolgál. Azt mondták, ha egy televíziós műsorvezetőnek elszáll az agya, s azt hiszi magáról, hogy nála fontosabb ember nincs a világon, akkor felültetik arra az óriási székre. Így akarják tudatosítani benne, hogy nem ő nagy, hanem az eszköz.
– Nem kellene ezt nálunk is bevezetni?
– Nem annyira jó ötlet. Sokan azt hinnék, hogy övék a szék, és marakodnának rajta.

Az interjú teljes terjedelmében a pénteken megjelenő Szabad Földben olvasható!