Egy hét hordaléka

Félreértés ne essék, nem azon ütköztem meg, hogy a kerek évfordulóra emlékeznek, sőt örülnek is a hajdanvolt eseménynek. Az ilyen érzelmek minden nemzet tagjai számára természetesek. De, azt hiszem, itt alapvetően nem erről van szó. Aki ma Szlovákiában Horthy idejében használatos egyenruhában koszorúz, az a balhét keresi. Erre pedig sosincs szükség, de mostanában különösen nem. Mert, amellett, hogy az esemény borítékolhatóan botrányba fullad – ami pedig, ugye, nem a méltóságteljesség rokon értelmű kifejezése –, nincs szüksége rá a határon túl élő magyaroknak sem. Viszont erősíti a hatalmon lévő szlovák szélsőségesek helyzetét, hiszen hivatkozhatnak az efféle eseményekre. Cui prodest? A szlovák magyargyűlölőké. A versengés persze természetes az országok között, csak arra kellene rájönniük a koszorúzóknak, hogy egy ország ereje már régóta nem a területe nagyságától függ – sokkal inkább a gazdasági állapotától. Ebben pedig – hiába ülnek az ő szélsőségeseik a kormányban – Szlovákia toronymagasan nyerésre áll velünk szemben.

Nem voltam könnyű helyzetben. Mármint akkor, amikor rá akartam venni a lányaimat, hogy vegyék a kezükbe a kötelező olvasmányokat. A humán érdeklődésű nagyobbak még csak-csak átvergődtek rajtuk, de az inkább reál tárgyak iránt érdeklődő kisebbik még az Egri csillagok helyett is holmi varázslótanonc kalandjaiban mélyedt el. Sovány vigaszom volt, hogy a szülői értekezleten megbizonyosodhattam róla: nem vagyok egyedül… A vita most ismét kiélesedett, Nógrádi Gergely ugyanis néhány kötelező olvasmányt zanzásítva adott közre. Ellenfelei azt vetik a szemére, hogy ez már nem az, amit Jókai vagy Gárdonyi megírt. Valóban nem. De kell-e erőltetni a gyerekek számára az említett szerzőket? Tudom, hogy sokak számára már a kérdésfeltevés is szentségtörésnek számít. Sietek is hozzátenni, hogy kell – először is különbséget tenni. Mert a kisiskolások számára a néha nehézkes, sokszor körülményes, idegen szavakat használó Jókai nem ugyanaz, mint a pergő Egri csillagok – amely a felmérések szerint egyébként is a legkedvesebb olvasmánya a magyarnak –, vagy a csodaszép gyermektörténet, a Pál utcai fiúk. A kérdésben azonban számomra a hangsúly az erőltetni szóra tevődik. A baj talán az, hogy a gyerekek jó része nem érzékeli a kötelező olvasmányokban rejlő szépségeket. Erre kellene rávezetni őket a tanáraiknak úgy, hogy utána már azt tartsák büntetésnek, ha nem olvashatják el a művet. Ez a pedagógusok feladata, s ez nem is kevés, tudom.

Amilyen mulatságos a látvány, annyira szomorú is. A Szent Sír templomban verekedtek össze a görög és az örmény szerzetesek. Hogy min alakult ki az ütésváltássá alakult szóváltás, arról nem szólnak a híradások, csak annyi bizonyos, hogy az örmények valamiféle egyházi ünnepükre készültek. De nem is ez a fontos. A Szent Sírnál járva annak idején magam is tapasztaltam, hogy a feketébe öltözött görögkeleti szerzetesek ellentmondást nem tűrő hangon beszélnek a látogatási rendre kevéssé ügyelő zarándokokkal. Talán nem is lehet másképp rendet tartani ott, ahol ennyi a látogató, gondoltam akkor, de most a híradásokat figyelve érzem, tévedtem. Sokkal inkább arról van szó, hogy körmükszakadtáig ragaszkodnak a különböző egyházak a legszentebb keresztény helyek körül a török hódítók idején kialkudott pozíciójukhoz. Sokkal fontosabb számukra a megcsontosodott szokás, mint a keresztény magatartásforma lényege, a szeretet. Az ilyenek magatartásán háborodott fel Jézus annyira, hogy ostort ragadott – s kikergette őket a templomból.