Ürgepanasz

„A szegény kis ürge / Egy darabig tűrte, / Hanem aztán csak kimászott, / Még az inge is átázott…” Petőfi költői sorai meglehetősen kíméletesen mutatják be az ürgeöntés egykor nagy hagyománnyal bíró eljárását, amelynek következtében vagy belefulladt járatába a kis jószág, vagy pedig még élve drótra fűzték, földhöz csapkodták, hogy aztán itt-ott fenséges lakomát csapjanak belőle. A volt nagybirtokokon a fiatal béreslegények vasárnaponként jártak ürgészni, s a levagdalt ürgefarkok után az uradalomtól kisebb pénzösszeget kaptak, mert a huszadik század közepéig az ürgét kártevőként tartották számon, és kíméletlenül irtották. Emellett sok helyen tradicionális ételnek számított, ezért húsáért vadászták. Az ürgemájat meg farkashályog ellen kenőcsként használták; a néphit szerint az ürge bőréből készült erszényből pedig a pénz soha ki nem fogy.

Az elmúlt évtizedekben azonban annyira lecsökkent a faj állománya, hogy 1982-ben védetté nyilvánították; ez ügyben megrendezték már az első nemzetközi ürgekutató konferenciát is. Ugyanis a kis állat fő tápláléka olyan, még jobban védett állatainknak, mint a kerecsensólyom és a parlagi sas. Ámde miután az ürgék „legnépszerűbb” élőhelyei a füves repülőterek, oda vonzzák hát a ragadozó madarakat, amelyek viszont súlyos veszélyt jelentenek a repülőgépekre. Ezért aztán a repterekről óriási költséggel szedik össze és telepítik át az ürgéket, hogy így velük költözzenek messzebbre a gépmadarakra veszélyes ragadozó madarak is.

Vagyis, a szegény ürge sorsa túlzottan jóra így sem fordul; igaz viszont, a sas nem olvasta Petőfit…

N. G.