Joy és az identitászavar

Az utóbbi időben azonban ijesztő jeleket észlelek rajta. Talán nem fogják elhinni, de Joy számomra érthetetlen módon atavisztikus vonzalmat, mondhatnám szerelmet táplál valamennyi útjába kerülő macska iránt. Van egy ház, melynek kertjében több macska is él. De nem ám olyan kis házi cicák, hanem komoly, nagy testű kandúrok, mondhatni bonszai méretű tigrisek. A mi kutyánk már a sarkon remegni kezd, a farkát egy ventilátor sebességével forgatja, nyüszít a vágytól, és a szokásától eltérően, gazdáját elhagyva, ezerrel rohan a macskalakta ház elé. A kutyát a napon heverésző macskától kerítés és két méter választotta el. A nagy macska előbb nyújtózott egyet, majd lassú, méltóságteljes járással odament a kerítéshez, felvette a támadóállást, felborzolta hátszőrét, s ajkait felhúzva, kinyújtott karmával jól pofán verte az én szerelmes kutyámat.

Joy sajnos a mai napig azt hiszi, az ő dolga betemetni az árkot, melyet a törzsfejlődés során az anyatermészet a két állatfaj közé ásott. Tegnap leültettem magam elé, és beszédet intéztem hozzá: Figyelj ide, Joy! Vedd tudomásul, hogy kutya és macska testi-lelki jó barát sohasem lesz, és neked nem az a dolgod, hogy szeress egy macskát. Ne akard megcsókolni, játszani vele. Szerintem elegendő, ha toleráns vagy, nem bántod a macskát, és tudomásul veszed, hogy ezen a kis területen együtt kell élnetek.

Nem akarok dicsekedni, de a hegyi beszédet szerintem a kutyám megértette…