Doktor Anna missziója

Még az orvosi egyetemre járt, amikor arról álmodozott, hogy egyszer majd brazíliai őserdőkben vagy afrikai banánligetekben sétál. Ám más volt a hétköznapi valóság: a diákévek után férjhez ment, lakás kellett, jöttek a gyerekek, a szakvizsga. A keresetből nem futotta volna távoli utazásokra, és akkoriban annak is örült az ember, ha kapott egyáltalán nyugati útlevelet.

De tavaly nyáron elérkezett a sorsdöntő pillanat! A doktornő az egyik női hetilapban olvasott egy cikket a kongói missziójából hazatérő orvoscsoport élményeiről. Azonnal felvette a szervezőkkel, az Afrikai–Magyar Egyesülettel a kapcsolatot. Regisztrált a honlapukon, hogy legközelebb ő is szívesen velük tartana.

Figyelemmel kísérte az eseményeket, s amikor a következő csapat hazaérkezett, elébük ment a repülőtérre. Élményekkel feltöltődött kollégákat üdvözölhetett, egyikük sem volt fáradt vagy elcsigázott, boldognak látta őket. „Nekem is mennem kell!” – döntötte el Jakkel Anna. Úgy érezte, muszáj egy időre kiszakadnia a megszokott környezetéből, hogy megújult erővel folytathassa szakmai és privát életét. Arról nem is beszélve: a valamikori álom végre valóra válhat.

Hosszú előkészületek és kalandos utazás után idén februárban Egyiptomon és Ugandán keresztül megérkezett a háromfős orvosdelegáció Kongóba. A körülményeket látva nem volt nehéz megállapítaniuk: időben is visszautaztak pár ezer évet. A polgárháború dúlta országban nincs idegenforgalom, magánember csak szervezetten és békefenntartók felügyelete alatt lépheti át a határt. Szívfacsaró a szegénység, víz, villany nincs, internetről még csak nem is hallottak arrafelé, a külvilággal való kapcsolatot az egyetlen távírópózna jelenti. Este hat óra után megáll az élet, sötétség borul a vidékre. Így aztán a gyógyító munkát is be kellett addig fejezni, hogy még világosban visszajussanak a bázishelyre. Jakkel Anna társaival együtt egy pár ezres falucskában látott munkához, ahol orvost addig még csak mutatóban sem láttak, s az elsősegélynyújtó-hely felszereltsége is sok kívánnivalót hagyott maga után. De szerencsére magukkal vitték a saját műszereiket, a gyógyszereket pedig a helyi patikából tudták beszerezni. Eljutottak a pigmeusok zárt közösségébe, majd egy menekülttáborba is, ahol több ezer felnőtt és gyerek él teljes kiszolgáltatottságban – alultápláltak, sokan szenvednek fertőző betegségben. Gyakori a kolera, a lepra, a malária. Jakkel doktornő ekkor találkozott először szemtől szembe e bajokkal.