A hallhatatlan dobtanár

Szanyi János az óbudai panelmonstrum első emeletén nem így gondolja. A magyar dobosok szövetségének elnökeként is pontosan tudja, hogy a dob, az ütőhangszer életforma - bár meglehet, a többi hangszer is az. A Janó, mert mindenki csak így hívja, az egy plusz két félszobás panellakásban ezért Magyarország legkülönösebb dobiskoláját működteti.

{p} A különösség elsősorban abból adódik, hogy a szomszédok még egyetlen egyszer sem jelentették fel. A Janó ugyanis a pici lakást telezsúfolta elektronikus dobfelszerelésekkel, de lépni nem lehet tőlük - a növendékek pedig szépen, illedelmesen a fülükbe illesztik a fülhallgatót, beállítják maguknak a digitális hanganyagot, aztán indulhat a zúzás. Reggeltől késő estig. Hallhatatlanul.

{p} Érdekes ám az a szomszédság is: tulajdonképpen egészen jól viselik, hogy a lépcsőházban hihetetlen figurák bukkannak fel, gyakorlatilag egész nap, a legváratlanabb pillanatokban, hogy aztán becsöngessenek a Janóhoz, és ha nem találják otthon, szépen leüljenek a lépcsőházban, és addig várjanak, míg elő nem kerül. A kilencéves égedelem kiskölyöktől a második ránézésre is hátborzongató vad rockeren át a papagájszínű punkig a legnagyobb egyetértésben üldögélnek a lépcsőkön, és addig várnak, ameddig kell.

{p} Janónak most kereken 141 növendéke van - hogy ez sok vagy kevés, arra nehéz válaszolni, de Janó azt mondja, tisztességtelen eljárás volna a tehetségteleneket tanítani. Na most, ha az ember be akar mutatni egy dobtanárt, minden bizonnyal nehéz kikerülni azt a közhelyet, hogy már a bölcső szélét is ritmusra verte, vagy hogy kongával a kezében jött világra - esetünkben szerencsére ettől megmenekül a kedves olvasó. Janó ugyanis pszichológusnak készült világéletében, és minden tanára pontosan tudta róla, hogy erre született - ám bizonyos matematikai számítások, amelyek nyilván nélkülözhetetlenek az emberi lélek mélységeinek megértésében, ezt az álmot elúsztatták. Egyszerűen nem ment neki a matek.

{p} Néhány szabad felület azért akad a lakásban, ahová már semmiféle zsugorító átokkal nem lehetett dobfelszerelést bepréselni - nos, itt a világban 1936 óta megjelent dobszakkönyvek sorakoznak, plusz az elmúlt huszonöt év dobbal foglalkozó kiadványai, újságjai, cikkei és képei, mert ha az ember csinál valamit, azt tegye alaposan. Ugyanezen megfontolásból sorakoznak a videofelvételek is: ha valaki színpadra készül, akkor fel kell készíteni őt a színpadi mozgásra, a látványra is, tehát Janó időről időre előkapja a kamerát és megörökíti a dobtanonc munkáját. És persze sorakoznak a falakon is az óriási táblák, rajtuk ritmusképletek, amelyeken egyszeri nézelődő el nem igazodik, a növendékek viszont kiválóan - nem véletlen, hogy a nagykamaszok közül jó páran már országosan ismert zenekarokban is dobolnak. Mellesleg - a dobarchívum mellett - akad ott még egy gyűjtemény is, egy háromszáz darabos távirányítós kisautó kollekció, mert minek kéne felnőni.

{p} Janó módszere egészen egyedi. Azt gondolja ugyanis, ha valaki dobosnak megy egy zenekarba - márpedig a kamaszoknak bizony ez az álmuk, hogy ott zúzzanak a tomboló közönség előtt -, akkor meg kell tanulniuk úgy zenélni, hogy senki és semmi ne terelje el a figyelmüket a muzsikáról. Ezért megy a tévé gyakorlás közben, jönnek-mennek a többiek, számítógéppel játszanak, meg ajtók csapódnak, egyesek nagyokat röhögnek, és persze esznek folyamatosan, hiszen folyton éhes kamaszok. Aki gyakorol, annak viszont tudnia kell így is végigcsinálni a ritmusképletet - különben hogyan lenne jó dobos?!

{p} De nem ezért különleges Janó dobiskolája, hiszen mindenre elszánt zenepedagógusok szerencsére vannak páran az országban. Hanem hogy a mackók - mert Janónál ez a növendék megszólítása, fülesmackó, borsómackó meg általában is mindenféle mackó - nem is csupán dobolni járnak hozzá. Hanem csak úgy lenni. Mert ez az a hely, ahova be lehet ugrani suli után - rosszabb esetben helyette, de akkor azért Janó ezt szóvá teszi -, vagy ha hideg van, vagy csak ha úgy érzi a kamasz(mackó), elege van a világból. Vagy csak éhes. Többek egybehangzó állítása szerint ugyanis olyan rántottát, amilyet Janó készít az éhezőknek, a világon nem csinál senki.
{p} És hát sajnos van, aki rá is szorul az élelmiszersegélyre - vagy azért, mert a család nehéz anyagi helyzetben van, vagy pedig azért, mert egyáltalán nem törődnek vele otthon. Ilyenkor becsönget Janóhoz, ha akarja, elmondja a baját, ha nem akarja, nem kell, enni-inni kap, pihenhet egyet - és még csak dobverőt sem kell vennie a kezébe. Janó pontosan tudja, hogy a kamaszok nemcsak azért rendkívül magányosak manapság, mert ez alapjáraton együtt jön a hormonrobbanással - hanem valóban nem találnak olyan közösséget, amelyhez jó szívvel csatlakozhatnának. Lássuk be, nagyságrendekkel jobb dolog a hallhatatlan dobtanárhoz járni beszélgetni, mint mondjuk az utcán csavarogni.