A színpadon nincs titok

A kötetlenebb beszélgetés kedvéért egyszerre találtuk javasolni, tegeződjünk.
- Megnézted a cipőmet?
- Nem. Miért kellett volna megnéznem?
- Olvastam rólad, hogy cipőmániás vagy, ha valakivel találkozol, először a cipőjét veszed szemügyre.
- Ez hülyeség. Sok mindent olvashattál rólam, ami egyszerűen nem igaz.
- Nincsenek korlátok? Mindent szabad írni?
- Az ügyvédeim azon dolgoznak, hogy legyenek korlátok. Nem engedhetem, hogy összehordjanak mindenféle hazugságokat rólam, s azt sem, hogy beletapossanak a lelkivilágomba és kiteregessék a magánéletemet, amivel jó pénzt keresnek. Az egészben az a mocsokság, hogy a hitelemet próbálják elvenni, miközben egy színésznek nincs fontosabb.
- Ezért vitted bíróságra az ügyet?
- Erről csak az ítélethozatal után beszélek.
- Kiknek a cikkei érdekelnek jobban: a színikritikusokéi vagy a mezei újságírókéi?
- Véleményem szerint a mezei újságírók kilencvenöt százaléka szellemileg és kulturáltság tekintetében a nulla alatt van. Számomra teljesen rejtélyes, hogy egyesek mit keresnek a pályán. Hihetetlen butaságokat tudnak tőlem kérdezni; ragaszkodom is hozzá, hogy a kéziratot az első betűtől az utolsóig ellenőrizzem. De nem az én feladatom a kollégáidat minősíteni, ezt nektek, újságíróknak kellene megtennetek.
- És a kritikusok?
- Mondhatnám, hogy nem érdekelnek, de ez nem lenne igaz. A sajtókritika az egyetlen kézzelfogható vélemény a színész munkájáról. Ha jót írnak, azon hamar túllépek, viszont a kedvezőtlen kritikán rágódom, főleg, ha igazságtalannak érzem. A végén megfogalmazok bizonyos tanulságokat, s amit tudok, hasznosítok a leírtakból.
{p}- Megtépi a lelkedet egy erős bírálat?
- Persze. Kinek nem tépi meg? Alszom rá egyet, aztán megpróbálom feledni, de azért egy ideig még ott motoszkál bennem.
- Én ezzel úgy vagyok, ha kifogás éri a munkámat, az első pillanatban támadásnak veszem, de később rá kell jönnöm, hogy teljes mértékben jogos volt az észrevétel. De maradéktalanul csak attól fogadom el a kritikát, akinek adok a szavára.
- Nálam is hasonló a helyzet. Csak az a különbség, hogy a számomra fontos embereket, akikben megbízom, én kérem meg a véleménynyilvánításra. Ennek tükrében végiggondolhatom újra a munkámat.
- Mintha a televíziós ügyködésedet sokkal élesebben támadnák, mint a színházi alakításaidat vagy a rendezéseidet.
- Egyesek szeretik, amit csinálok, mások meg nem szeretik. Nyilván azok piszkálnak, akiknek nem sikerült a televíziós karrierjük. Nem is értem, miért teszik ki magukat az ítészek annak, hogy végigszenvedjék a műsoraimat. Nekik sem jó, nekem sem jó. Megkímélhetnénk egymást. De ha azzal foglalkoznék, miket írnak a munkámról, már rég abbahagyhattam volna.
- Nem hagytad abba, hiszen tizenhárom éve vagy a pályán. Ez idő alatt jócskán voltak fontos szerepeid és rendezéseid. Miként gondolsz vissza?
- Minek néznék visszafelé? Sem a múlt, sem a jövő nem izgat. Csak a jelennel foglalkozom. A mi szakmánkban nem lehet tudatosan tervezni s olyan precízen építeni a karrierünket, mint mondjuk a bankvilágban. Egy színész élete teljesen másként van beprogramozva. Azt tudom, milyen feladataim lesznek az elkövetkezendő két évben, de a megvalósításuk másoktól függ. Nekem mindig a nulláról kell indulnom, bármit is csináltam korábban.
{p}- Beszéljünk a jelenről. Most Kecskeméten Casanovát játszod. Milyen?
- Mit tudom én... Igyekszem a legjobbat adni. De nem törvényszerű, hogy mások is jónak tartják az alakításomat. Gondolhatok én bármit, ha a közönség merőben másként reagál rá. Ez izgalmas, borzasztó, kiszámíthatatlan játék.
- Nehéz teher lehet...
- Ezért lettem színész. Nem fogok neked panaszkodni. Senki nem kényszerít arra, hogy magamra vegyem a terhet. Az nem tartozik másokra, hogy milyen küzdelem árán jutok el egyik pontról a másikra, hogy miket élek át egy szerepformálás során. Egyébként mindegyik szakma erről szól. Ez az élet normális velejárója. Ha minden rózsaszín lenne, ha minden működne, ha mindenben bizonyosak lennénk, akkor mi dolgunk lenne a világon?
- Hogyan készültél a Casanovára?
- Sehogy. Nem ültem reggeltől estig a könyvtárban. Attól nem játszanám el jobban, ha százezer oldalt elolvasnék róla. Azt gondolom, a színház napi munkára épül, az éppen aktuális próbán formálódik a jelenet, alakul a figura, s ebben engem kifejezetten zavarna, ha egy bizonyos előképem lenne a szerepről. A rendezőnek viszont alaposan utána kell néznie az előzményeknek.
- Meglep, hogy nem készülsz.
- Mire készülnék? Arra, hogy hogyan játszottak évszázadokkal ezelőtt? A darabot olvasni kell, s megtalálni benne a mához szóló üzeneteket. Nem tudom, észrevetted-e, hogy az irodalom és a színházművészet összekeveredett. A színháznak semmi köze ahhoz a könyvtárnyi irodalomhoz, amit Shakespeare-ről írtak, és Shakespeare-nek sincs köze az egyre terjedő, elképesztő bölcsészgondolkodáshoz, az ő színházában a napi betevő falatért játszottak.
{p}- A klasszikusokban nem lehet csalódni?
- Nem véletlenül fordulok hozzájuk, általában klasszikusokat rendezek. Nagyon jó történeteket írtak, s aki kellően nyitott, az a bennük lévő gondolatokat párhuzamba tudja állítani a mai világ problémáival. Ez a nézőre is vonatkozik: az a jó, ha magával sodorja a darab, megérti, megérzi a kapcsolódási pontokat.
- Nehéz tőled újat kérdezni, mindent megírtak már rólad, egy vaskos portrékönyved is van. Az interneten 6750 helyen szerepelsz. Maradt még titkod egyáltalán?
- Nem sok. Egy-kettő azért akad.
- Hát akkor ezekről beszélj...
- Dehogy beszélek! Aki nézi az előadásaimat, azok a maradék titkaimat is megfejthetik. Sokkal több minden kiderül számukra, mint a 6750 internetes anyagból. Ne haragudj, nem akarom visszadobni a kérdéseidet, de én nemigen tudok magamról beszélni. Amire kíváncsi vagy, arra a munkám elemzésével neked kellene válaszolnod.
- Majd megnézlek Casanovaként... Igazad van abban, hogy a magánéleted nem tartozik másra.
- Miért csak a magánéletemre gondolsz? Szerinted szakmai titkaim nem lehetnek?
- Az interneten egyaránt kapsz hideget és meleget is.
- Ha az ember valamilyen, akkor kap hideget és meleget is. Ellenkező esetben nem találnál rólam annyi irományt az interneten.
- Kinézted már a kúriádat?
- Ezt meg hol olvastad? Én eléggé realista vagyok, majd akkor indulok kúriát vásárolni, ha lesz pénzem rá. Nem szoktam álmodozni, legfeljebb csak arról, amit meg is tudok valósítani.
{p}- El tudnál vonulni a világ szeme elől? Nem hiányozna két nap után a nyüzsgés?
- Bármilyen különösen hangzik, én nem vagyok társasági ember. Nem járok fogadásokra, hál' istennek, nincs is rá szükségem. Ha tehetem, visszahúzódom a lakásomba, és magamra zárom az ajtót. Hogy meddig bírnám egyedül, azt nem tudom. Ott vannak az állataim, velük jól elvagyok.
- Milyen állatok?
- Egy kutya, egy macska, két madár.
- Akár vidéken is élhetnél!
- Azt nem tudnám elképzelni.
- Festesz még?
- Akkor, ha kell. Most azért kell, mert kiállításom lesz. A "kell"-t ne kényszernek vedd, egyszerűen arról van szó, hogy mindig megveszik a képeimet, és muszáj újakat festenem a következő tárlatra. Ez mindent elárul arról, hogyan fogad a közönség.
- Mit mondanak rá a képzőművészek?
- Jókat szoktam rajtuk mosolyogni. Nem fogadtak maguk közé, de ez egyáltalán nem keserít el, mert nem tartom magam tanult festőművésznek.
- Hanem?
- Mondjuk úgy, hogy van szépérzékem és kézügyességem. Már gyerekkoromban is festegettem. Amikor gyűjteni kezdtem a műalkotásokat, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ecset van a kezemben.
- Biztat valaki a pályádon?
- Mire gondolsz?
- Hogy jók a festményeid, hogy remekül játszol, csak így tovább. Mondanak ilyeneket?
- Lehet, hogy nagyképűen hangzik, amit mondok. Szerencsés az életem, mert megengedhetem magamnak, hogy azt tegyem, amit szeretnék tenni. Az más kérdés, hogy miként sikerül. Másoktól eltérően nekem nem kellett megküzdenem, hogy azzal foglalkozhassam, amire születtem.
{p}- Miért van az, hogy az egyik embernek meg kell küzdeni a sikerért, a másik meg tálcán kapja?
- Kérdezd meg a Jóistent. Ilyesmiken én nem gondolkodom. Most mondjam azt, hogy természetesnek veszem a velem történteket? Egész gyerekkoromban arra vágytam, hogy úgy élhessek, ahogyan most élek. Amikor Dunapatajon laktunk, mindig arról beszéltem a többieknek, hogy miként képzelem el az életem felnőttként. Úgyhogy engem már tizenhárom évesként nagyképű, fölfújt hólyagnak tartottak.
- És most?
- Most is. Nem azért vagyok ilyen, mert ezt csinálom, hanem azért csinálom ezt, mert ilyen vagyok. Akkor sem voltam másmilyen, amikor a kutya nem ismert. Nem akarok álszerénynek mutatkozni, s nem is szégyellem magam azért, mert szabadon élhetek, mert fontosak számomra a sikerek vagy kudarcok, mert örülök a pénznek, mert szeretem, ha szeretnek. Elvégzem a dolgomat, méghozzá a parasztvéremből adódóan tisztességesen és keményen. A végeredmény azonban nagyon sok mindentől függ, például a szerencsétől, a pillanatnyi helyzettől.
- Százszázalékos erőbedobással jogos a siker, tehetnek egy szívességet a tamáskodók. Még csettinthetsz is: tessék utánam csinálni.
- Ezt nem mondom. Engem teljesen lenyűgöznek, akik rendesen végzik a dolgukat. Amit az elmúlt tíz évben tettem, azt egytől egyig vállalom. Amikor reggel szétnyomott arccal belenézek a tükörbe, nem kell szembeköpnöm magamat. Pontosan tudom, hogy mi sikerült, s mi nem. Nincs mintha, nincs önáltatás.
- Önteltség sincs?
- Biztosan nem így nyilatkoznék, ha lettek volna hullámvölgyeim. Most könnyen beszélek, mert mindenre odafigyelnek, ami velem kapcsolatos; gyorsan le is kopogom.
- Az Alföldi "tényező" lett?
- Gondolj bele, ez attól van, amit eddig csináltam. Nem úgy értem el eredményeket, hogy ilyen-olyan fogadásokra jártam vagy ennek-annak a valakije vagyok. Hogy most egymással szemben ülünk és beszélgetünk, az az évtizednyi színházi munkásságomnak köszönhető. Legalábbis azt remélem.