Házsongárd

A falvak és a tanyák hangulatát legalább egy hétvégére érezni kell, levegőjét beszívni, nyugalmát élvezni, testileg és lelkileg kicserélődni, felfrissülni, mondhatni, kicsit megváltozni, visszanyerve azt, amit a város már nem adhat meg, a "régi idők" intim pillanatait, csipetnyit az aranykor békességéből. Egy erdélyi településen mindezt hatványozva érezhetjük. Mintha megállt volna az idő és megkövült volna a legszebb pillanat. Aki pedig innen, ebből a "nyugati" országból érkezik, áteshet a varázslaton, azon a furcsa időutazáson, amely visszaröpíti a hajdani pillanathoz, csak hagynia kell magát.
Kolozsvárott már felgyorsult a tempó, és odaveszett a kővé dermedt villanás. A várost már megcsapta a globalizálódó Európa szele, miközben mindannak, ami a városban látható, köze sincs a földrész formálódó hangulatához. Kopottas, múltat idéző épületei szégyenkezve állnak az összes befesthető utcai tárgyat román trikolórra mázoltató polgármester mesterkedései előtt. Kandeláberek, parkolást gátló fémoszlopocskák, padok és szemetes edények piros, sárga és kék színei figyelmeztetik naponta a még ott élő és kitartó, mintegy húszszázaléknyi magyar lakosságot arra, hogy szép város ugyan Kolozsvár, ott a Szamosnál, de azért nem árt, ha naponta szembesülnek vele: ez egy román város. Akkor is az, ha a magyarok Mátyása áll a kezük által épített templom mellett. Ami, ugye, akkor is rendjén való volna, ha ezzel a buta, jó szándékú nacionalizmusnak álcázott kifestéssel nem ingerelné a múlthoz ösztönösen ragaszkodó magyarokat, akik viszont ily szavakon nőttek föl: követni kell "szerelmes eleink e dologban bölcs értelmét, s meggondolandó, hogy a jól elrendelt városnak nyugalmát jövendő romlásra nem illik méltatlan újítással megháborítani". Márpedig Funar megháborította, az pedig megháborodott.
Ahhoz, hogy Funar vérlázító kezemunkáját kikerülhessük, és ne érezzük magunkon a Nagy Testvér gúnyos mosolyát, vagy be kell mennünk egy magyar család otthonába, vagy ki kell sétálnunk a Házsongárdi temetőbe. A még élőkkel és a már meghaltakkal indulhatunk csak megszépítő időutazásra. Vissza Erdély aranykorába, vissza az érintetlen múltba, keresgélve a kővé lett pillanatot.
{p}Hatalmas idő múlott el azóta, hogy az 1568-as tordai országgyűlésen kimondatott: senkit ne üldözzenek vallása miatt, és követhette ezt a kort a hazát és menedéket kereső, a vallásukat illetően eltérően, de hitbéli alapállásuk szerint egyként gondolkodók vándorlása, majd letelepedése. Kós Károly már együtt szemlélhette mindahányukat, és rögzíthette a láthatót: "egy éghajlat alatt, egy sorsban élnek, közös a múltjuk, közösek a szenvedéseik, közösek az emlékeik: közös a históriájuk". Azt pedig már mi is hozzátehetjük: a közös históriát együtt csinálják és írják a népek, amíg élnek.
Haláluk után rögzül a közös történelem, a sírkövek lenyomatként vésődnek a história lapjaira. Nevek, titulusok és címerek árulkodnak a múltról, mindenről, ami megtörtént, ami volt, ami megíródott a hajdan élők által. Sorsok rajzolódnak ki a sírkövekből, e sorsok pedig együvé olvadva mutatják meg a szépséges múltat, mesélik el a sokféle nép, a többféle vallás és az ezerféleképp gondolkodó tudósok, művészek, írók, építészek és egyéb alkotók által dicsővé vált históriát. Az akkoriban íródott történelem pedig valóban figyelemre méltó, példaadó és követhető. Követendő.
A közelmúltban negyedszer jártam Kolozsvárott, de először esett meg (végre!), hogy nem egyetlen napra, mi több, egyetlen esti föllépésre szorítkozott az ottlétem. Az idő mellé az időjárás is szerencsésen társult, végre bebarangolhattam a Házsongárdot. Magam mögött hagytam a várost, a nyüzsgést, a velem együtt oda érkező barátaimat, magam szerettem volna lenni, egészen pontosan kettesben akartam lenni az ott nyugvókkal. Intimmé szerettem volna tenni a "találkozást".
Magyar és román sírok százai között találtam Kós Károlyéra - a családi síremlék klasszikus építészetet idéz -, és alig hittem a szememnek: 1977 óta nincs közöttünk a nagy mester, huszonhét év repült el a halála óta. Pár éve a Wekerle-telepen léptem föl, melyen örök időkre otthagyta keze nyomát. Örültem Kriza János unitárius püspök és népköltészeti gyűjtő síremlékére lelve, most olvastam végig és használtam föl egy székely mese megírásához a gyűjtéseit összegző Erdélyi tájszótárt. Egyszerűségében is nemes kopjafára leltem Szenczi Molnár Albert zsoltárköltő és bibliafordító sírjánál, a kopjafára kötött nemzetiszínű szalag késztetett, hogy a minden négyzetcentimétert lefedő sírok között átküzdjem magam. Fejet hajthattam az 1659-ben elhunyt, a hitvesével együtt nyugvó Apáczai Csere János síremléke előtt. Hogy is írta Áprily:
"A tavasz jött a parttalan időben / s megállt a házsongárdi temetőben. / Én tört kövön és porladó kereszten / Aletta van der Maet nevét kerestem. / Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom, / s tudtam, elmúlt nevét már nem találom."
A kapun kilépve megborsózott a hátam a virágárus kínálatától: piros tulipán, sárga árvácska és kék nefelejcs.