Anyanyelvi őrjárat

Kedves hangú s ráadásul gyönyörűen megfogalmazott levelet kaptam Sopronból, Mascher Judit olvasónktól. Idézek belőle: "Egész életemben adminisztratív munkakörben dolgoztam, a fizetésemet diplomatervek, doktori dolgozatok, könyvek, jegyzetek stb. gépelésével toldottam meg. Ezért is nagyon fontos volt, hogy "jól tudjak" magyarul. És úgy is gondoltam eddig, hogy jól tudok. De mostanában egyre gyakrabban hallom, hogy a szavak végéről elhagyják a tárgyragot: felveszem a kabátom (kabátomat helyett), szeretem anyám (anyámat helyett) stb. Éppen ezért a kérdésem a következő: megváltozott-e a magyar nyelvtan, és csak én maradtam le erről a változásról?"
Mindenekelőtt köszönöm a tanulságos kérdést! Természetesen készséggel válaszolok rá, de azt már most, jó előre jelzem: olvasónk nem maradt le semmiről, s íráskészsége is kiváló, csupán eddig nem tudatosult benne nyelvhasználatunknak egyik érdekes sajátossága. Máris kifejtem, mire gondolok.Az kétségtelen, hogy a tárgy, vagyis az a mondatrész, amely kifejezi, hogy a cselekvés kire vagy mire irányul, általában -t tárgyragot kap: házat épít, vizet iszik. Csakhogy bizonyos esetekben ez a tárgy ragtalan is lehet. Ragtalan lehet ma is, de ragtalan lehetett már évszázadokkal ezelőtt is. Ragtalan lehet például az egyes szám 1. vagy 2. személyű személyes névmási tárgy. Nemcsak azt mondhatjuk: engemet, tégedet, hanem ezt is: engem, téged. Ragtalan lehet a visszaható névmási tárgy is, ugyancsak egyes szám 1. és 2. személyben: rendbe szedem magam (vagy magamat); szégyelld magad (vagy magadat).
{p}Még sorolhatnám tovább, hogy hol fordulhat elő ragtalan tárgy is, de már csak azt az esetet említem, amely bennünket most leginkább érdekel: az 1. vagy 2. személyű birtokos személyjeles tárgy is lehet ragos is, de ragtalan is. Gondoljanak olvasóink a közismert gyermekmondókára, amely így kezdődik: "Csukd be szemed, nyisd ki szád..."! Vagy gondoljanak Petőfi egyik legismertebb versének, az Anyám tyúkja címűnek arra a sorára, amelyet cikkem élére írtam: "Morzsa kutyánk, hegyezd füled..."! Zavaró ezekben, hogy a szemedet, szádat, füledet helyett a ragtalan forma található? Ugye, nem? Ez így alakult ki nyelvünkben már évszázadokkal, sőt évezredekkel ezelőtt, s ezzel nem túloztam, ugyanis a ragtalan tárgy végső soron finnugor örökség nyelvünkben. Ennek nyomát őrzi például az igenevek tárgyának jelöletlensége is az effélékben: favágó (nem pedig fát vágó), tűzoltó, jóakaró.
Persze nem minden birtokos személyjeles tárgyról maradhat el a -t rag mai nyelvhasználatunkban. Azt ugyan mondhatom, hogy fölveszem a kabátom, de azt nem, hogy fölveszem a kabátja, mint ahogy azt sem, hogy vágom a fa. Vagyis, visszatérve példánkhoz, a 3. személyű birtokos személyjeles alakokból nem maradhat el a tárgyrag, csak az 1. és 2. személyűekből, közülük is inkább az egyes számúakból.
Lehet, hogy levélírónk mostanában gyakrabban találkozik efféle ragtalan tárgyakkal - s még az is lehet, hogy akár valamely beszélőközösségben, akár egy országrészben, sőt akár országos méretekben is nő a tárgyrag nélküli alakok száma -, ez azonban semmiképp sem jelent lényegi változást; nem számít hibás használatnak. Nem számít annak még többes számban sem, noha ott a köznyelvben ritkább a ragtalan tárgy, például egy efféle: mossátok meg a kezetek! Költőink, íróink azonban még többes számban is gyakran éltek, élnek ilyen alakokkal. Ez utóbbira szemléltetésül, s egyúttal befejezésként, íme, néhány kiragadott költői verssor!"Lyány-arcotok' a nap meg nem süti nála" (Arany János: Szondi két apródja); "Vad paripáim, hajrá. / Tomporotok ma véresre verem." (Ady Endre: Dalok tüzes szekerén); "...itt élünk mi. És sorsunk összefogják / a nők, gyermekek, agitátorok." (József Attila: Munkások); "Ülünk a fényben, hallgatunk, / fejünk felett a nap kering / s lehelletével szárogatja / harmattól nedves vállaink." (Radnóti Miklós: Hajnali kert).