Háborús fecskék

Tóni szomszédnak lehet igaza: ezek valóban háborús fecskék. Hogy miként értsük ezt, ő alaposan el is magyarázta.

KultúraAnnus József2004. 07. 02. péntek2004. 07. 02.
Háborús fecskék


- Ahova ők őszidőn elvitorláznak, ott ugye évek óta háborúk folynak. Na most: a sok radar, meg persze a bomba úgy megzavarja szegényeket, már amelyik egyáltalán megússza, hogy nincs azon semmi csodálni való, amit maga mesél...
Én pedig azt meséltem a múlt nyáron Tóni szomszédnak, hogy micsoda küzdelemmel ragasztottuk oda június közepén érkezett fecskepárunkat a kis kerti ház tornácának második gerendájához. Előbb csak ott cikáztak a fejünk fölött fél napon át, majd hihetetlen szorgalommal munkához láttak: percenként fordultak egy-egy galacsinnal a szájukban, s nyomkodták a masszát a gerenda tövéhez, meg oldalához, sikertelenül. Igen, mert a mi kis kertünk bizony a Kiskunság legdélibb csücskében van, homokból pedig igen nehéz kötelet fonni, no meg fecskefészket építeni. Csupán néhány száz métert kellene elröppenniük, hogy a szikes tó partján megfelelő anyagot találjanak, de ők csak itt csipegetnek, kapirgálnak idegesen, s hordják-szórják a homokot. Valóban nem ezen a vidéken nőhettek fel, ha ennyire ostobák. Egyikük mégis találhatott valami virágföldet, barnás agyagot, mert néhány fecskecsőrre való sárpöttyöcske itt-ott fölragadt a gerendára.
{p}- Segíteni kell nekik - mondta a feleségem, én pedig a szolgálatkész férjek természetes buzgóságával kérdeztem, vajon mit is kell tennem. Már hozta is a cipődobozt, amelyet rajzszögekkel kellett fölerősítenem a gerenda hónaljába. A fecskék nézték egy ideig, fél óra multával azonban fokozott iparkodással hordták a masszát, építették a fészket. Igen ám, de a nedves homok súlya alatt hasa nőtt a papírdoboznak, már-már leszakadt az egész alkotmány. Deszkát vágni, létrát hozni, megerősíteni a fészek alapját! Megtettem ezt is.
A fecskék elfogadták az újabb beavatkozást, tovább építkeztek serényen. Most már szénaszálat, tollpihét, cérnadarabokat is hordtak a dupla fenekű skatulyába. Július lett, mire elcsendesedtek, s úgy láttuk, a mama kitartóan ül bent, nyilván tojásokat rak. De mégsem. Mint aki szabadságot vett ki a nyár közepén, otthagyta a családi otthont, s talán új párra is talált, azzal keringőztek vidáman a fellegek alatt.  Megpihenni is inkább csak az utcai villanydrótra szálltak le, majd jókedvű csivitelés után ismét szárnyra keltek, olykor órákig nem láttuk őket.
Később megint megkomolyodtak. Kicsit igazítottak a lakáson, aztán a mama beült, s most már valóban azt hittük, egy-két hét után meglátjuk a sárga csőrű kisfecskéket. De ekkor már augusztus vége felé jártunk! Reményem egyre fogyott, már az unokáknak sem ígérgettem a fölemelő látványt, amelyben majd akkor lesz részünk, amikor a kicsik előbb a - természetesen már korábban kifeszített - kényelmes gumizsinegre ülnek, majd onnan kis köröket írva repülni tanulnak.
Bizony a remény utolsó szikrája is kihunyt, amikor egy szeptemberi napon a madárpár hirtelen odahagyva fészkét, a kert fölött kerengő népes csapathoz röppent, s a felhőnyi fecskerajjal együtt eltűnt a szemünk elől.
{p}Csalódottságunk után egy-két hét múlva támasztottam létrát a gerendához, hogy megnézzem, mire is végezték hát ezek a mi fecskéink. Négy egészséges kis tojást találtam az elhagyott szálláson.Késő ősszel új támasztékot raktam a fecskeház alá, oldalt is beszegtem egy mutatósabb lécecskével, még le is festettem az új és régi alkatrészeket. Ahogyan a hirdetésekben írnák: igényesen fölújított lakhely várta őket vissza.
Bizonyára ez tetszett meg a rozsdafarkú párnak, mert idén kora tavasszal némi apró átalakítás után birtokba vették a fecskefészket. Örültünk és bosszankodtunk egyszerre. A rozsdafarkú is madár, ám mégsem fecske! Meg aztán félénk, bizalmatlan, kevésbé közvetlen, mint a füstike, amely úgyszólván családtaggá válik, akár az ember kalapjára is ráül nagy kedélyesen (vagy éppen rápottyant...). Mindegy, az új honfoglalók mit sem törődtek a mi lelkünkkel. Bekvártélyoztak, s mire a fecskék érkezése várható volt, már le is tojtak, sőt amikor az első fehérmellényes cikázókat a környéken megláttam, új lakóink már kövér kukacokkal röpködtek ki-be a tornácra, etették az első fészekalja négy kis rozsdafarkút.
Most jön a harc - gondoltam. Ha késve is, mint háborús fecskékhez illik, de csak megjönnek a mieink is. Akkor pedig követelik jussukat, rozsdafarkúék védik majd az orvul megszerzett otthont.A harc azonban elmaradt. A mi fecskéink nem jöttek vissza.
Talán Tóni szomszédnak lehet igaza: megzavarta őket a sok radar, eltévedtek a nagy utazásban, s most valahol másutt próbálkoznak új fészket rakni. Én azonban ennél szomorúbbnak sejtem a történet végét. A háború majdnem mindig az őrültek játéka, s a legprecízebben megalkotott ördögi szerkezet, a csodabomba sem válogat: ember, állat, növény - egyre megy.
A mi fecskéink alighanem hősi halottak lettek. Csendesen gyászolom őket. S persze megtűröm, de felemás örömmel nézem a fürgén ki-be surranó rozsdafarkúnépet.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek