A csörgőóra monológja

A táblát a műhelye ajtajára akasztotta, aztán hazament. Ennek a szakmának befellegzett, legyintett az öreg. Újabban több olyan kuncsaftja akadt, aki ki sem váltotta a megjavított óráját, mert megfeledkezett róla.  Nekem, mint afféle éltesebb vekkernek, még volt becsületem. Az asszonyom minden hajnalban az én berregésemre ébredt, s déli tizenkettőkor, mikor a marhahúsleves az asztalon gőzölgött, rajtam nyugodott meg a szeme. Nappalra az éjjeliszekrényről a konyhakredenc tetejére rakott, onnan szemléltem, ahogy kinyújtja a sárgálló tésztát, majd a sodrófára tekeri, széles csíkokat szab belőle, végül villámgyorsan cérnavékonyra vágja. Mikor fáradt volt, velem zsörtölődött, kérte, járnék lassabban, hisz mindjárt harangoznak, s meg sem főtt a krumpli. Az ilyesmi ritkán fordult elő, mindketten igen pontosak voltunk. Az asszonyom nem szerette sem a sietséget, sem a késlekedést. Mindennek kimérte a maga idejét.   Ha jól számolom, 1941 óta szolgáltam a háznál. Az asszonyom engem nézett, mikor vajúdva a bábát várta, és engem méregettek a rokonok a temetése napján, a halotti torra gyülekezve. Elismerem, azon a napon szabálytalanul kalapált a szívem. Mikor megmozdították a kredencet, hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat, és lezuhantam.   A polcon tértem magamhoz, egy idegen lakásban. Néha felhúznak, megrázogatnak, aztán visszaraknak. Hajnalonta furcsa bippegő hangra ébredek. Egy kolléga lehet... Idegen hangzású neve van, úgy hívják: mobiltelefon.