Aranyemberek

Némi önkritikát gyakorolva mondhatom, s gondolom, ez másnak is szemet szúrt már, amióta léteznek efféle "beszélgetős" műsorok, ugyanazokat a személyiségeket, arcokat, hírességeket láthatják és hallhatják a nézők, beleértve engem is. Aki épp elégszer volt már vendége ilyen tévéműsoroknak. Igaz, beszélgetésnek csak némi jó szándékkal nevezhetnénk az ott zajló sztorizásokat, no de hát "ezt várja el a néző", mondják a mindentudó tévés szerkesztők, és biztosan igazuk is van, a néző már csak ilyen, azt várja, hogy minden egyes showban ugyanazoktól ugyanazokat hallhassa. Az ember azt gondolná, rajtuk (rajtunk) kívül is akad még beszélgetésre kiszemelhető érdekes személyiség, de úgy tűnik, akik szerkesztenek, másképp gondolják. Ugyancsak érdekes, hogy a Kossuth Rádióban két-három éve rögzített műsorokban ismétlik meg az Aranyemberek című sorozatot, mely mellesleg valóban kitűnő és ráadásul rendkívül jó és arra érdemesült embereket mutat be, s élmény meghallgatni szavaikat, gondolataikat, akár kétszer is. Csakhogy az ember azt gondolná, nem csupán száz vagy kétszáz aranyember él ebben az országban, biztosan akadnak még néhányan. De mintha a rádiós szerkesztők is másként gondolnák. Az Aranyembereknek vége, ma már csak ismételnek.

{p} Nincs több aranyember. Nem keresünk újakat, nem is akarunk találni, rajtuk kívül nem lehet több aranyember, ennyi volt, kész. Azt tapasztalom, alig akadnak tévés és rádiós szerkesztők és riporterek, akik új és egyre újabb személyiségeket kutatnak föl és mutatnak be. Pedig az országban százszámra találhatnának még nagyszerű embereket, ismeretlen, de nagyon is érdekes személyiségeket, olyanokat, akik - végre! - tudnának valami újat, valami mást mesélni, mondani, átadni a nézőknek és a hallgatóknak. A sztárolt és közben kiégett (kiégetett), megszokott, sablonos show-vendégeket már régen elfeledhették volna (igen, akár velem együtt!), és kereshettek volna új embereket, új arcokat. Igen, de ez fáradságos munka, nem elég annyi, hogy rátalálunk a bulvárlapok valamelyikében egy butácska hírre, amely a sztárolt percemberkéről szól, aztán csapjunk bele, hívjuk meg, tupírozzuk föl és még följebb, mert ez most a "hír", ez most a szenzáció. A jó embereket (és ezt Brecht óta - is - tudjuk) keresni kell. Megvannak, megtalálhatók, csak jönni-menni kell az országban (világban, a mi kis világunkban), és meg kell találni őket. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy azok a "nagy emberek", akik híresek, akikről ír a sajtó, akik a show-műsorokban vendégeskednek, és elfeledkeznek arról, hogy az igazán nagy emberek a közelükben is lehetnek, anélkül, hogy tudnának róluk.

{p} Ott lehetnek a panelházi lakásuk szomszédságában, az utca túloldalán, az egyik kis házikóban, vagy akár a városuk másik végén, egy általuk sosem látott utca valamelyik otthonában. Nem minden nagy embernek jut ki a hírnévből. Ők azok, akik csöndesen, amolyan hétköznapi jóemberként élik le az életüket. A világ alig tud róluk, mindössze pár száz ember ismeri őket, régi barátok, cimborák, kuncsaftok, vendégek, néhány rokon, és persze ahogy múlik az idő, az ilyenekből is egyre kevesebb lesz, mert - bárki megtapasztalhatja, meg is tapasztalja szép lassan - egyszer csak észreveszi az ember, hogy immár az ő korosztálya megy el. Már nem a régi öregek halnak el mellőle, hanem azok, akikkel együtt gyerekeskedett, legénykedett, katonáskodott, tanult, sportolt vagy mulatozott. És ekkor kezdi megérteni, hogy mégis csak véges az élet, hiába gondolta annak idején, hogy még rengeteg idő van, előtte az élet. Tíz éve hordjuk a mézet Kálmán bácsitól és Ibolyától. Évente két-háromszor találkozunk, legfőképp ilyenkor, nyár derekán, amikor kannákba kerül a "mézédes méz". Nem tudjuk, mert nem látjuk, milyen hosszú és fáradságos út végére érkezünk meg az üvegeinkkel a parkszerűen díszlő udvarba, a minket körbeugráló kutyák és a nekünk örülő háziak közé, hiszen csak azt látjuk, hogy az idén is csurig teltek a nagy kannák, és ha kóstoljuk, ámuldozunk, éppúgy, mint az előző években. Azt gondolnánk, egy idő után, amikor már a hetvenen is túljut az ember, megálljt parancsol, vagy visszább vesz, és mégsem így van.

{p} Látjuk, és nyaranta tapasztaljuk, hogy Kálmán bácsi és Ibolya kicsit előrébb tart már, és ha úgy is tűnik, hogy semmit sem változtak, mégis csak meglátszik rajtuk a múló idő. És ezzel együtt megmarad az anekdotázós kedv, a világ dolgai iránti érdeklődés, az időskori báj, a törhetetlen szorgalom és a szívből jövő kedvesség. Egyre többet tudunk meg a méhekről, a rajok életéről és vonulásukról, s magáról a mézről, mely évezredek óta kannákba kerülve várja, hogy a hozzánk hasonló mézkedvelők belecsurgassák a teájukba, rácsurgassák a vajas kenyerükre vagy a mákos tésztájukra. És a telt kannák mögött évezredek óta ott tüsténkednek a Kálmán bácsik és az Ibolyák. Azok, akikre alig kíváncsiak a tévéshow-k és az aranyembereket bemutató szerkesztők. Aranyemberek! Ragyogjatok most egy kicsit! Ebben a pár sorban a Kálmán bácsikat és az Ibolyákat ültettem a képzeletbeli talk show-k foteljébe. Megérdemlik.