Demagógia

Az új magyar demokrácia idestova tizenöt éves. Mai  állapotát, minőségét, arculatát leírni, ez bizony még a tudósnak is nehéz föladat, mi, egyszerű szemlélők és elszenvedők pedig nem is próbálkozunk alapos elemzések megfogalmazásával. Sommás véleményeket röptetünk föl, egymásnak ellentmondókat is persze. S ahányan vagyunk, annyifélét gondolunk. Egyikünk szerint a tizenöt éves gyermek meglehetős biztonsággal áll a lábán, másikunk szerint inkább fejletlen, minden betegségre fogékony, és - főként - kedélytelen. Talán a születése körül történt a baj? Sok volt a bába? Nos, ennek az eldöntésére sem vállalkozhatunk. Azt azonban bizonyosra lehet venni, hogy a legtöbb veszélyt jelentő fertőzést a demagógia vírusai okozták az új magyar demokráciának.
Ezt a virulens kórokozót természetesen örököltük az elmúlt évezredekből, újkori fölbukkanását és megerősödését azonban éppen a rendszerváltozás idejére tehetjük. Ekkoriban inkább csak felelőtlen hordószónokok alkalmazták, némelyikük olyan sikerrel, hogy az már népszórakoztatás-számba ment. Később komolyabbnak vélt politikusok is el-elcsábultak, hogy az üres nagyotmondás népámító eszközeit közeli célok eléréséhez fölhasználják. Megszokták aztán, s vannak olyanok, akik már csak ebben a frazeológiában képesek megszólalni, kérdezze bár a szolgálatkész riporter őket akár a globalizációs kihívásokról, akár cipőtisztítási szokásaikról. 
Ami újnak mondható: a demagógia "levélfoltossága" megjelent immár az úgynevezett "civil szférában" is, túllépve tehát a direkt politizálók körén. Beköltözött például azokba a tévéstúdiókba is, amelyekben pedig éppen a föntebb emlegetett népszórakoztatásra (némelyikükben népröhögtetésre) szoktak összegyűlni a szereplők. Itt aztán nagy bátran kimondják, micsoda pazarlás például, hogy egy vidékről kinevezett államtitkárnak havi hetvenezer forintot adnak, hogy fővárosi tartózkodásának idejére valami hajlékot bérelhessen a feje fölé éjszakára. Először is: miért akar magas hivatalt betölteni egy vidéki pasas Pesten? De ha már itt van, hát miért nem megy az az államtitkár, mondjuk, valamely metróaluljáróba aludni? Vinne magával egy elrongyolódott paplant, két liter tablettás rizlinget, s horkolna oly' önfeledten, mint a többi hajléktalan... Akik ilyesmit mondanak, nem veszik észre, milyen ósdi idők szellemét idézik. Utoljára az ötvenes években virágzott ilyen buján az efféle demagógia: "Az egyetemi tanár is járjon nyakkendő nélkül és micisapkában!" Hogy más hasonló őrültségekre ne is emlékeztessünk.
{p}
A demagóg persze nyomban zavarba jön, ha kinyilatkozásaiba bele is lehet szólni. Így járt valaki az egyik szórakoztató műsorban is. Levelet kapott, amelyben figyelmeztetik, hogy ő is szép summákat szedeget össze innen-onnan, nem kellene talán ilyen vehemensen támadnia a jól fizetett többieket. Mire a címzett frappánsan megfelelt. Ilyesfélén: "Uram, azt a pénzt én nem lopom! Harmincöt év munkája van benne..." Szép mondat, takaros mondat. Föl is csattant nyomában a taps a stúdióban. Csak az a baj, hogy a demagógia nevű kártyajátékban mindig lehet ám új lapot húzni, s azzal az előzőre rátromfolni. Erre például így: ismerek olyan cipőgyári munkásasszonyt, aki mögött ugyancsak harmincöt év tisztességes munka áll, s most nem pénzmagot szedeget össze, miután a gyárat bezárták, hanem hónapokat és féléveket (e pillanatban éppen a környezetgazdálkodási közhasznú társaságnál, utcaseprőként), hogy a nyugdíjhoz szükséges idejét összegyűjtse... De mást is mondhatok: ismerek olyan államtitkárt, akinek mai működésére ugyancsak harmincöt évnyi becsületes munka a fedezet. Merthogy ő is ember, s nem született gonosztevő, amint azt az élcelődök nyakra-főre könnyedén kijelentik.
A demagógia tehát valóban hasonlatos a fertőző betegségekhez. Ha nem álljuk útját, mind több megbetegedést okoz. Kik állhatják útját a további terjedésnek? Nos, éppen azok a civil közszereplők, akik - mint vallják - semmiféle direkt politikai érdeket nem szolgálnak, ők mindentől és mindenkitől  függetlenül mondhatnak ítéletet. Gondolkodó értelmiségi ezt valóban megteheti. Ha valóban az! Ha valóban az, nem javasolhatja például, hogy télidőre zárják be a színházakat, operaházat, múzeumokat, mert milyen sok jó energiát takaríthatnánk így meg! (Jó, mondjuk a Nemzetit éppen befűthetnénk, oda gyűjtenénk össze a hajléktalanokat, s kiírnánk a homlokzatra: "Április 15-ig bérletszünetben:  Éjjeli menedékhely"...)
Nem tréfálkozni akarok én e sírnivaló helyzeten, csupán halkan figyelmeztetni: földszintes demagógiával csak földszintes közéletet, állandó rosszkedvet és tehetetlenségi érzést lehet tartósítani. Ez pedig ellentétben áll az egészséges emberi vágyakkal, de ugyanígy a demokratikus társadalom jobbra törekvő eszményeivel is.