Az egri színház centenáriuma

Gárdonyi Géza és Dobó István, ha személyesen nem is, de színpadi szereplőként jelen volt az egri színház századik születésnapját köszöntő gálaműsoron. Emléküket azért is idézték meg, mert Gárdonyi nemcsak névadója a teátrumnak, de ő írta a Dobó István szelleme című előjátékot is, mellyel 1904. augusztus 20-án felavatták a világot jelentő deszkákat.
"Itt minden szórakozási tudomány kimerül a mások üres végigcsodálásában, a vendéglők borszagú, a kávéházak füstös levegőjű pletykáiban, kvaterkázásokban" - panaszolta jó évszázada a helyi sajtó. Nemhiába jelentette meg a teátrum szükségességéről szóló dörgedelmes írásait Setét Sándor, az akkori Egri Újság felelős szerkesztője. A városi összefogás végül azt eredményezte, hogy a helybéli iparosok két kiváló egri mérnök nagyvonalúan térítésmentesen készített tervei alapján felépíthették az egri állandó színkört. Akik a megnyitón háromszor is viszszatapsolták az Egri csillagok íróját, nem is sejthették, hogy két hónap múlva még tombolóbb lelkesedésben törnek ki. Október 11-én ugyanis Blaha Lujzát, a Nemzeti Színház örökös tiszteletbeli tagját ünnepelhették. A nemzet csalogánya még versre is ihletett egy lelkes joghallgatót, aki költeményét lila selyemre nyomva nyújtotta át bálványának.
Az első kőszínházi szezonra a miskolci direktor hozta el művészeit, akik a színlapok tanúsága szerint a következő szerepköröket töltötték be: naiva és társalgási színésznő, drámai és vígjátéki szende, kedélyes apa és jellemszínész, valamint hős...
Egerben 1955-ig kellett várni az önálló társulat létrehozására. Mondanunk sem kell, hogy a nyitó előadáson ugyancsak Gárdonyi előjátékát mutatták be; igaz, akkor már az író fiát, Sándort éljenezték. A művészek öröme nem tarthatott tovább 1966-nál, amikor is a felújított épületbe való visszaköltözés után mindannyian megkapták a munkakönyvüket. Az történt ugyanis, hogy a buzgó megyei vezetők az "odaföntről" sugalmazott kultúrpolitikai elvek szerint az országban egyedüliként beolvasztották az egri színházat a miskolciba.
{p}
Hogyan létezhet egy csöppnyi magyar városban ilyen hihetetlen elszántság és színházteremtő akarat? - ezen töprengett 1984 telén Szikora János, aki akkoriban a teátrum esténként áramtalanított, bezárt alagsorában töltötte az éjszakákat. Akkor, egy elemlámpa fényénél arról álmodozott a frissiben kinevezett igazgató, maroknyi csapatával hogyan rakja le a jövő alapjait. Mindjárt a második produkcióként a Csongor és Tündét vitte színre a direktor, aki a női címszereppel egy pályakezdőt bízott meg, Eszenyi Enikőt. Mivel Szikora merész látásmódja olykor megbotránkoztatta a helyi konzervatív közízlést, a direktor efféle leveleket is kapott: "Ön pályát tévesztett. A fakitermelés, az erdő jó levegője sokkal magának valóbb lenne, mint a rendezés. Kérjük a rendező urat, az egész stábjával kerülje el Egert! - A becsapott közönség"
A publikum csalódása nem tartott sokáig, 1987-ben ugyanis Gali László nagy fába vághatta a fejszéjét: létrehozhatta az önálló társulatot. Gyötrelmes, gyönyörűséges időszak volt ez Thália papjai számára, a megyei tanács vezérkara azonban fanyalgott. "Annak az embernek az örömét érezzük, aki egy éhes tigrist nyert tombolán..." - mondogatták egymás közt. Az intézmény ezután egyre többe került, főleg mert néhány év múlva, Beke Sándor direktorsága alatt belekezdtek az építmény milliárdos rekonstrukciójába. Thália megszépült szentélyét 2000-ben avatták föl.
- Egy ilyen évforduló alkalmával nehéz az előretekintés, hiszen a következő száz évre kellene tervezni - szögezi le Csizmadia Tibor, a Gárdonyi Géza Színház jelenlegi igazgató-főrendezője. - Mostanában egyre gyakrabban jut eszembe gyermekkorom egyik kedvelt helyszíne, a Táncsics mozi. Másfél évtizede bezárták, előbb bútorboltot, majd kínai üzletet nyitottak benne. Az egri színháznak sem kívánhatunk egyebet, mint azt, hogy maradjon meg a kultúra centruma, és ne legyen belőle mondjuk kínai áruház. Uniós csatlakozásunk után gyakran felemlegetik nekünk, hogy Franciaországban vagy Angliában nincsenek állandó társulatok, csak gyönyörű színházépületek és egy-egy produkcira verbuválódott együttesek. Én azonban nem szeretném, hogy nálunk is így legyen, mert mindannyian megtapasztaltuk, hogy milyen jó dolog társulatban létezni. Nemcsak a színésznek jó, ha megszólítják a piacon vagy a fodrásznál, hanem azoknak az egrieknek is, akik együtt élhetnek a művészeikkel, a saját színházukkal.