Kegyeletsértők

Ez utóbbi történt Fekete Istvánnal is, aki - mint a híradásokból tudjuk - "hazatalált" Göllére. A baj csak az, hogy ő még csak utalást sem tett arra, hogy oda akar temetkezni. A magyar táj és élővilág természettudós regényköltője (ahogy Majtényi Zoltán jellemezte) sokkal szabadabb és sokkal nagyvonalúbb volt annál, hogysem maga jelöljön ki koporsónyi sírhelyet magának abban a földben és hazában, ahol otthon volt mindenütt: a selymes tarka réten, a susogó nádasokban éppúgy, mint a beszédes patakok mentén vagy az erdők kakukkszavú csendjében. Másfelől pedig - mint hívő ember - jól tudta, hogy bárhol is porladnak csontjai, az Úr kegyelme őt ott megtalálja.
Mindebből az következik, hogy az újratemetés nem Fekete Istvánért történt, hanem azért, azokért, akik ennek ürügyén magukra akarták irányítani a figyelmet. Akik meg akarták mutatni, hogy ők vannak, ténykednek, bábáskodnak a nagy író kultuszának ápolásán, nem mellékesen pedig kutatnak, fölfedeznek és új meg új kiadványokkal állnak elő. Sőt még meg is botránkoztatnak! Mert Fekete István személyes naplójának megjelentetésével valami hasonló történt. Az író ugyanis azt kérte végakaratában, hogy azt a naplót semmisítsék meg. (Azt viszont nem kérte, hogy Göllén temessék el.) Nyilván oka volt rá, hogy így rendelkezzen. Bizony lehetett is, hiszen abban legszemélyesebb érzéseiről, gondolatairól és a feleségéhez fűződő, felhőtlennek nem nevezhető viszonyáról is vallott. Mert meg akarta mutatni az igazi önmagát, ki akarta mondani az igazságot. Mindenekelőtt a gyermekeinek, hogy lássák, ki az apjuk valójában. Legyen számukra ebből tanulság, követendő, ami arra érdemes, és őrizkedjenek attól, ami nem az. Mert az apa életével, példájával felel a nemzedékeiért is. Fiáért, lányáért, unokáiért. Mindez viszont már nem tartozik a publikumra. De vissza a naplóhoz. Amikor az özveggyé lett Fekete Istvánné megtalálta elhunyt férje legszemélyesebb iratát, gyermekeire bízta annak eldöntését, hogy megjelentetik vagy sem. Vannak, akik ebben "emberi nagyságot" látnak, én azonban csak egyszerű kegyeletsértést. A feleség fölülbírálta, azaz nem teljesítette férje végakaratát. Meg is lett az eredménye: nyilvánosságot kapott az, aminek nem lett volna szabad nyilvánosságot kapnia.
Az író persze már nem védekezhet. Szedhetik, vehetik csontjait, kibeszélhetik magánéletének legbensőbb titkait. Fekete István túléli ezt is. Azok dicsősége pedig, akik méltatlanul lettek valakivé általa, elmúlik majd, mint a pünkösdi királyság. Csak szomorú, hogy ilyesmikről kell hallanunk, beszélnünk ahelyett, hogy Fekete Istvánt olvasnánk, őt ajánlanánk. Mert senki jobban nem ápolhatja az író emlékét, mint ha olvassa könyveit, nézi a művei alapján készült filmeket. És hagyja, hogy épüljön, gazdagodjon benne az a világ, amelyben a rend, a tisztesség, a szépség és a szeretet az úr, s amelyhez tartozónak lenni gyermekként, felnőttként egyaránt jó és örömteli.
Olvassuk hát Fekete Istvánt!