Koronás szilke

Nem voltam ezzel egyedül. Az idő tájt szervezték a szentendrei néprajzi múzeumot, munkatársai érkezésünk előtt hónapokig bogarásztak az öreg házak padlásain. Vittek mindent. Gubát, szőttest, szekrényt, rokkát, gerebent, festett ládát, szóval mindent. De azért hagytak is. Például gyönyörű cserépedényeket. Korsót, tálat, kancsót, szilkét...
Én a szilkékbe bolondultam bele. Pláne a bányai szilkékbe. Bordófekete alapon fehér mintával. Stilizált rózsák, tulipánok, szőlőfürtök világítottak a sötét agyagon. És a szilkéknek az én időmben már csodás illatuk is volt, falaikba valósággal beleégett a szilvalekvár fűszeres illata. Tanítványaimmal harminc ilyen edényt gyűjtöttem össze. Megvan az mind ma is, itt feszítenek a polcon, a számítógépem mellett.
Most mégsem egy Milotáról, hanem egy Csaholcról származó bányai szilkét ajánlok az olvasó figyelmébe. Mert ez a szilke a magyar paraszti múlt egyik legszebb emléke. Legalábbis az én szememben. Első látásra nincs ebben a szilkében semmi különös, szép, mint a többi. De ha alaposan szemügyre vesszük, megláthatjuk rajta a magyar koronás címer stilizált változatát. A keresztet a hármas halommal. Igaz, még ez se valami eget rengető dolog, hiszen a címer és a korona a magyar népművészet gyakori motívuma. Ám ez a szilke a XIX. század derekán, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után készülhetett. A gyászos Bach-korszak idején. Amikor tiltottak mindent, ami magyar, vagy ami arra emlékeztet. Bilincs meg tömlöc járt a törvény megszegőinek. Bátrak azonban akkor is voltak. Összehasonlíthatatlanul többen, mint manapság. A mi bányai fazekasunk is dacolt az idegen hatalommal, meg azok hazai kiszolgálóival. Azért is felpingálta szent koronánkat a cserépfazékjára!
S az eljutott a messzi Csaholcra, ahol a néhai Tarpai Guszti bácsi padlásán húsz éve rábukkantam. S őrzöm azóta is, naponta gyönyörködve benne.