Öreg gátőr a kölyök Tiszánál

Jóska bácsi már teljesen letett arról, hogy valaha is meglátja a kölyök folyót, a még karon ülő Tiszát, így aztán, amikor átléptünk a határon, s rágördöltünk az újlaki hídra, felsóhajtott.
- Na, ezt is megértem!
Újlaknál a Tisza már az igazi virgonc képét mutatja. Sziget sziget, zátony zátony hátán, a folyó kibontott szíjostor, ezer ágban szalad Magyarország felé. Kisar ide légvonalban alig harminc kilométer, de ott a Tisza már igazi, komoly folyó, megfontoltan ballag a medrében. Persze azért nem annyira felnőtt még, hogy ne tenne egy-két kacskaringós lépést. Tizenöt kilométerrel odébb, Jándnál például már megint az a hetyke, partot szaggató, szigetet építő folyó, mint Újlaknál, pedig nemsokára összesimul a Szamossal, s attól kezdve már valóban elmondhatjuk róla: felnőtt lett a gyerek, a feje lágya is benőtt.
De miért beszélünk annyit Jándról meg a gergelyi torkolatról, amikor mi már messze, Nagyszőlősön is túl járunk, Illés József pedig különben is kisari? Hát azért, mert Jóska bátyánk csupán negyven éve lakik Kisarban. Jándon nőtt fel, s az apja hiába akart mesterembert faragni belőle. Már tízéves korában megbabonázta a Tisza. Mint minden rendes későbbi vízügyes, ő is vízhordó gyermekként kezdte, aztán rőzsekötöző lett meg partbiztosító, később pedig csapatvezető. Végül pedig gátőr.
De erről majd egy kicsit később, mert elértük közben Husztot, Huszt alatt a Nagyágat.A Nagyág Nagyszőlőstől felfelé a Tisza első komoly mellékfolyója: ha Ökörmező fölött nagy esők esnek, sokszor a Tiszánál is veszedelmesebb. Mutatja ezt a hídja, pontosabban a régi hídja. A három évvel ezelőtti tavaszi ár úgy vitte el, mint a pinty. Az erős, százmázsás kamionokat is elbíró hídnak ma csak néhány betonpillérje áll, de egy nagyobb ár elviszi majd azt is. Mi az új hídnál lekanyarodunk, megállunk a víznél, Jóska bácsi pedig int a feleségének, hogy előveheti az üveget. És Malvin néni kiveszi a kosárból a literes flaskát, önt mindenkinek egy pohár jóféle szatmári pálinkát. Szilvát persze, mert a szatmári ember szilvát iszik.
- A beregi is - tör ki erre Jóska bácsiból a beregi önérzet. Mert Jánd már Bereg, s ha az ember ott született, legyen rá büszke. Elhagyjuk Husztot, robogunk Visk meg Técső felé.
- Ki gondolná, milyen haragos is tud lenni - int ki Jóska bácsi a kövesút mellett futó Tiszára. Hogy hidakat visz el, meg egész falvakat. Ha valaki tudja, ő aztán igazán, hogy mire képes a Tisza.
{p}
Lassan ötven esztendeje, hogy kinevezték gátőrnek, méghozzá az egész Felső-Tisza egyik legelhagyatottabb gátőrházába. Panyolára. Négy kilométerre a falutól, a gulácsi révhez, a híres Atillához. A helybeliek szerint ott temették el a hunok királyát. Amikor a Tisza leszakított egy-egy darabot a meredek partból, sokszor kerültek ott elő mindenféle üszkös oszlopok, gerendák. Talán még valami szablyák, nyílhegyek is. De ők semmit sem találtak. Se szablyát, se nyilat, de még egy árva vaspénzt se. Csak csendet és végtelen nyugalmat. Télen nagy havakat, tavaszon gőzölgő szántásokat, nyáron szénaillatot, ősszel pedig terméstől rogyadozó szilvásokat.
- Meg térdig érő sarat, ködöt - nevet Malvin néni. - Akkor már a komp sem járt, napokig embert se láttunk. De azért jó volt, mert Jóska mindig gátőrnek vágyott. Igaz, nem oda, hanem Jándra, de a főmérnök úr azt mondta, mindenhová mehet, csak oda nem. Így aztán Panyolát választotta. Január volt, 1956. január 8-án költöztünk. De engem, amikor megláttam azt a házat, elfogott a sírás. Édes istenem, mit fogok én itt, az isten háta mögött csinálni egyedül a gyermekekkel! Mert azt sejtettem, hogy Jóskát állandóan rángatni fogják. Én nem tudom, mi volt abban az időben a Dunával, de majd' minden évben kiöntött, s a mi gátőreinket is vitték.
Még szerencse, hogy a Tisza az idő tájt csendesebb volt. Ez is viszonylagos persze, hiszen alig nyolc éve, hogy elvitte a fél Tiszahátat. Egyébként 1948 szilveszterét még ma is úgy emlegetik arrafelé, mint a borzalmak éjszakáját. Szinte pillanatok alatt elöntötte a téli ár mindkét partot, Jándtól fel egészen Tiszakóródig.
- Akkor se lehetett tenni semmit - csóválja a fejét. - Úgy jöhetett a víz, mint 1970-ben. Akkor sem használt semmi erőfeszítés. A Tisza gátját ugyan megvédtük, pedig már az is libogott rendesen, de a Szamossal nem tudtunk mit kezdeni. Hátulról jött, valahonnan Románia, aztán meg Nábrád, Tunyogmatolcs felől. Mire felocsúdtunk, már vízben állt minden. A gátőrház is. Tivadarra menekítettük az ingóságokat, a házak jó része azonban elpusztult. Akkora volt az ár, hogy a víz a stelázsiról leszedte az edényeket.
{p}
Valahol Técső alatt, Bustyaháza körül robog velünk az autó, ahol a Tisza egészen az országút mellé simul. Itt is ezernyi ágban szalad a folyó, a csendes szélvizekben sihederek pancsolnak. Jóska bácsi hosszan elnézi őket, majd azt mondja halkan, hogy ilyen korában ő már a vízügynél, a folyamosoknál dolgozott. Nyolcvan fillér volt egy napszám, s volt rá jelentkező, mint égen a csillag. Hogy mennyit ért egy napszám? Egy kiló szalonnát.
- Vagy egy leventesapkát - teszi hozzá nevetve Malvin néni, akit, mint minden rendes asszonyt, csodálatos gyakorlatiassággal ajándékozott meg a Teremtő. Igaz, ha valakinek szüksége van a gyakorlatiasságra, akkor a gátőrfeleségnek százszor. A gátőröket ugyanis sohasem fizették meg rendesen. Ott a felelősség meg a tisztség volt a nagy, nem a fizetség. Így aztán, ha a család boldogulni akart, az asszonynak nagyon oda kellett figyelnie.
No de milyen lehetősége van a Tisza mentén egy gátőrnének? Pláne, ha nyolcvanéves! Hát... mondjuk szőnyeget sző. Zsákot, kendőt, törülközőt ma már Szatmárban sem sző szinte senki. Szőnyeget, rongyszőnyeget azért páran még igen. Mint Malvin néni is, akinek munkái, de mondhatjuk talán úgy is, hogy alkotásai megtalálhatók az ország majd' minden pontján.
Régen persze más volt. Régen volt jószág, a gátak mentén dió, de most már a tej nem kell, a diófákat meg a gátépítések miatt kivágták. Igaz, ültettek helyettük fiatalokat. De mire azok megnőnek...
- Hol leszünk mi már akkor! - legyint ekkor könnyedén Malvin néni, aztán kibontja az elemózsiás kosarat, mert ennyi beszéd s ennyi utazás után megéhezik az ember. Sült csirke meg fasírt az ebéd, körítésként pedig folyózúgás.
A técsői Tisza-hídon ülünk. Pontosabban a técsői fél hídon. Bonyolult helyzet, de másfél mondattal megmagyarázható. Técső egynegyede a folyó túlsó oldalára épült, ami Trianon óta Románia, és hiába a híd, átkelés nincs, s jó darabig nem is lesz. Mert a híd felét elvitte a Tisza. De azért a megmaradt hídra rá lehet lépni.
És el lehet gondolkozni azon, hogy mi mindenről tudna mesélni ez a folyó. Jóska bácsi is. De ő most eszik. Különben is, nézi a vizet, s mikor azt nézik, nem illik zavarni őket. Ki tudja, miféle megbeszélni valójuk van még nekik kettőjüknek? S ki tudja, mikor találkoznak újból itt fenn, a hegyekben?