Séta

Parányi fiú unokát sétáltatni valódi nagyapai öröm. Nem felhőtlen passzió persze, hanem körültekintést igénylő, felelős munka.

KultúraAnnus József2004. 09. 17. péntek2004. 09. 17.
Séta


A két-három hónapos legényke még nem saját lábán tipeg, nem sétál tehát. Babakocsiban fekszik, onnan néz föl ránk meg az őszi égre. Nyitott szemének kis tavacskája kékre mossa a morcos felhőket, kéken köszön vissza belőle megcsillanó szemüvegünk is.
A séta célja azonban nem a megható bámészkodás az üdekék szemecskékben. Ellenkezőleg: a felelős nagyapának arra kell törekednie, hogy a fénylő tavacskákra mielőbb ránehezedjen a szempillák apró redőnye, aludjék jóízűt mögötte a baba. Elindulnunk valóságos haditervvel ajánlatos. Legyen vastagabb és vékonyabb takaró a kocsi hálójában, vigyünk langyos teát, tartalék cumikát, tiszta törlőkendőt, s persze figyeljünk kitartóan, álljunk készenlétben a kis ekhós szekér kupolájának azonnali billentésére, ha a napocska a pilledő szemecskékbe akarna bemosolyogni.
Mindennél fontosabb az útvonal gondos megválasztása. Mehetnénk a szélesebb főút kényelmesebb gyalogjárdáján, ám ott hatalmas járművek düböröghetnek át, esztelen lármájukkal egy pillanat alatt semmivé tehetik akár félórai igyekezetünk eredményét. Jobb tehát csendesebb zugokba irányítani a babakocsit. De még a kis utcák megválasztásához is bölcs előrelátás szükséges. Ne kanyarodjunk be a legcsábítóbb alléba sem, ha valamely kiöblösödő részén magasba lendülő hintákat látunk, mert ott az idősebb Rolandkák és Vivienek bizonyosan felordítják a mi édes szendergőnket.
Kerüljük a kutyasétáltató idős hölgyeket, mert ők ugyan tisztelni való kedvességgel hajolnak unokánk fölé, s illő suttogással érdeklődnek a baba neme, kora, neve iránt, sőt visszafogott sikkantással dicsérik szépségét, ám a mellettük sertepertélő törpe uszkár eközben fölkapaszkodik a kocsi oldalára, kedvesen vakkant is néhányat, amire a félig alvó gyermek természetesen fölsír, a néni pedig értetlenül mondja: "Ó, ó, hát megijedtél? Más csöppségek pedig úgy imádják az én Bogyókámat..."
Megtalálva az ideális csendes utcát, lépteimet lassítva és aprózva tolom magam előtt a kocsit. A gyerek már alszik, nagyobb döccenők sem ébresztik föl. A taktika ilyenkor igen egyszerű: nem elhagyni a bevált terepet! Hiába csábítanak a jobbra kanyarodó kis utca lombos gesztenyéi, nem szabad elkanyarodnunk. Finoman forduljunk vissza, s rójuk csak ezt a háromszáz métert kitartóan.
{p}
Ekkor lép elő a kuka mögül az ember. Elkoszolódott reklámszatyrába gyűr valamit. Lépne tovább, aztán mégis megáll. Néz bennünket kis ideig, majd félrefordul. Egyik lábával föllép a járdára, a másikat az úttesten támasztja. Tartása groteszk, szándéka kifürkészhetetlen. Mintha udvariasan utat engedne. Bal kezével tétován jelez is valamit. De mit? Szólni akar? Megállítani? Reánk támad? Azt mégsem hinném. Jámborabbnak látszik. Pár forintot akar kérni? Pénztárca nincs is nálam... Kis ívet teszek, úgy kerülöm el. Ösztönösen gyorsítok. Utánunk jön vajon? Később visszapillantok. Az ember áll, néz utánunk, de nem mozdul. Mi megyünk, ismét lassan. Talán módosítanom kellene a tervet. Mégis be kellene kanyarodnunk jobbra, a gesztenyék alá.
Nem változtatok mégsem. A sarkon visszafordulok. Az ember ugyanott áll. Bennünket vár? Közeledünk, nem mozdul. Fél lába még mindig a járdán, a másik lent, a kuka mellett. Már csak kétlépésnyire vagyunk, amikor jobb kezét szétnyitott ujjakkal félig fölemeli. Bátortalanul, akár a kezdő autóstoppos. Az ujjak vége koszlott kesztyűből kandikál elő. Most nézem meg jobban az embert. Agyonhasznált overall van rajta, alatta sötétszürke pulóver. Lábán redves bakancs, a fején valami sörfesztiválon szerzett baseballsapka, homlokán megszürkült már az aranysárga, fehér habos korsó.
- Uram... - szólal meg most halkan, esendőn. Nem lehet rossz szándékkal, szemében sem dac, sem alázat. Inkább üresek azok a szemek. Mintha ázott plakátról nézne rám a szürke ember.
- Parancsoljon - mondom fölöttébb kedvesen, már-már idétlenül. Nem érzi gúnynak talán?
- Izé... - bizonytalanodik el. - Egy szál cigarettát, ha tudna adni...
Zsebembe nyúlok, előhalászom a dobozt. Tartom eléje:
- Vegyen csak bátran! - biztatom.
- Talán - emeli föl most mindkét retkes kezét -, ha maga venne, oszt a számba tenné...
Kiszolgálom, ahogy kéri, tüzet is adok.
- Köszönöm - bólint nagyot az első slukk után. - Ebben lakik? - kérdi váratlanul, a szemben levő házra mutatva.
- Nem. Amott, a négyemeletesben.
- Tudom azt is. Mert azt is mink pakoltuk össze. A Kerekes brigád. Hallott róla?
- Sajnálom, nem.
- Pedig benne voltunk az újságban is. Kétszer... Darus voltam én azelőtt... Na, isten megáldja - zárja le hirtelen a beszélgetést, majd tenyerét tisztelgőn a simléderhez emeli. Indulna.
- Tegye el - nyújtom neki a cigarettásdobozt. Lötyög még benne öt-hat szál.
- Nehogy azt gondolja... - hőköl viszsza.
- Vegye csak el, jó lehet később...
Megmerevedik. Keze mozdul, de megáll a levegőben. Lassan mégis elindul a doboz felé. Megfogja végül. Nem néz rám. Oldalra sandít, bal kezével kitapogatja mellén az overall hatalmas zsebét, oda csúsztatja be a dobozt. Nem köszön újra, vissza sem fordul, amint sietősen elindul. Pár lépésnyiről mégis visszadob egy rekedt mondatot:
- Szégyellem magam, uram...
- Én is, uram... - sóhajtom utána tétován.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek