Ahol a gazda el van temetve

"Kivül-belül szomorú csárda ez / A Kutyakaparó, / Éhen-szomjan szokott itt maradni / A jámbor útazó, / Mert eledelt nem kap, és hogyha csak / Rápillant borára, / Megátkozza Noét, hogy szőlőt is / Vett be a bárkába" - így kezdi Kutyakaparó című versét Petőfi Sándor. Nos, a csárda kívül-belül ma is ugyanolyan szomorú képet mutat, mint hajdanán, talán csak a bor minősége javult valamelyest, így aztán Noé nevét már nem átkozzák.
Az eredetileg nádfedeles ház a legenda szerint betyárok búvóhelye volt, még Sobri Jóska is mulatozott a kocsmában. Azért keresztelték "Kutyakaparó"-ra, mert egy jámbor négylábú heves kaparással jelezte, hová földelték el gazdáját, akit egy borgőzös vita során tettek el láb alól a zsiványok. Egyébként a műintézmény a XVIII. században a környező puszták pásztorait szolgálta, egy korabeli térképen hat út kereszteződésében ábrázolják. Manapság is fontos hely, hiszen három falu ölelésében fekszik: Kocsér, Kőröstetétlen és Törtel határa találkozik a csárdánál.

Fel- és megújítás
Sokan úgy vélik, kész csoda, hogy még megvan a műemlék jellegű épület, melynek homlokzatán 1922-ben helyeztek el emléktáblát. Igaz, már régen nem az eredeti állapotában leledzik, hiszen a hatvanas évek közepén leégett. Újjáépítették. Az ivó falán szerény-kopott kiállítás emlékeztet arra, hogy Petőfi Sándor is megfordult a csárdában. A (nem túl hízelgő) versében leírtak hiteles támpontul szolgálnak, sok tekintetben ma is hozzá lehet "igazítani" a környezetet. Ezt tette az a fiatal ceglédi építész is, aki elkészítette a Kutyakaparó felújítási és megújulási tervét.
- Édesapám egy ideig itt lakott, a szomszédságban - magyarázza Szabó Sándor, akivel a kocséri hármas határban, a legendás csárdánál beszéltünk meg találkozót. - Később is gyakran jártunk a környéken. Azt vettük észre, hogy visszafordíthatatlanul átalakul a táj, egyre-másra tűnnek el a természeti és az építészeti értékek. Szükségesnek láttuk, hogy fotókat és feljegyzéseket készítsünk. Amikor az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán a diplomamunkámra készültem, konzulensemmel, Reischl Gáborral is bebarangoltuk a terepet, akkor már azzal a céllal, hogy kiderítsük, miként lehetne feléleszteni Csipkerózsika-álmából a Kutyakaparót és vidékét, milyen új szerepkörrel ruházhatnánk fel az egyébként háborítatlan természeti környezetben álló csárdaépületet.
És beindult az építésznövendék fantáziája. Kocsér nevezetessége távol esik a forgalmas utaktól, ugyanakkor elszigeteltségének jó oldala is van. Alföldi őstermészet, irodalmi-történelmi előzmények, lovas turizmus: mindjárt három olyan kitörési pont, amire alapozni lehet(ne) a környező falvak felvirágoztatását. A Kutyakaparó rehabilitálása egyben a tanyai értékek megóvására is követendő példával szolgálna.
- A Petőfi-vers képi elemeire építve készítettem el a felújítási terveket - avat be elképzeléseibe Szabó Sándor, miután leülünk az ivó kecskelábú asztalához egy üdítőre. - Az út menti kereszt, a cégér, a karám és a domb tengelyében a meglévő csárdához a tervek szerint istálló és lovászlakás kapcsolódik, a kanális felé eső területen pedig fedett teraszos pihenő- és étkezőhely épül, illetve ide terveztem négy, a felszín alá süllyesztett apartmant. A "földházak" kizárólag természetes anyagokból, fából, földből, cserépből és téglából épülnek fel.
{p}
Lázadás a kocsmában
A Kutyakaparó tehát új szerepet kaphat. Már nemcsak egy kávéra vagy egy kisfröccsre lehetne megállni ott, hanem az irányába "terelt" túraútvonalon járó vándor elkölthetne egy ebédet, netán megpihenhetne egy éjszakára a korhű fogadóban. Mindenképpen érdemes lenne hozzákezdeni a térségben nem létező lovas turizmus és sport elindításához, s nagy lehetőség volna az ökoturizmus megteremtésére is. Hogy sok a fehér folt, azaz nincs semmiféle vendégcsalogató a pusztában, abban szerepet játszott, hogy negyven éven keresztül az Áfész üzemeltette a csárdát, még a kézenfekvő Petőfi-kultusz ápolása sem jutott senkinek sem az eszébe, legfeljebb csak egy március 15-i koszorúzásra futotta. Most magánvállalkozásban van az italbolt, s ennek a funkciójának megfelel, főleg, ha mindenféle pironkodás nélkül kocsmának nevezzük az ingatlant.
- Tíz éve vettük meg a csárdát, a fiam tulajdona - mondja Bereczki Dezsőné, miközben néhány palack sört bont fel a betoppanó átutazóknak. - Nézzen csak körül, éppen átalakítás folyik. A szigorú uniós előírások miatt hátrább helyezzük a pultot, kicsempézzük a falat. A búbos kemencét meg lebontjuk, mert nem férnek el tőle a vendégek...
E szavak hallatán kisebbfajta lázadás tör ki. A söröző férfiak is tiltakoznak, szerintük sem volna szabad eltüntetni a múlt emlékét, például a "pufók kemencét", amelynek elődjét Petőfi is említi versében. Még akkor sem, ha ez már egy másik. Inkább vissza kellene állítani az eredeti helyzetet, csakhogy ehhez az igényességen és az érzékenységen túl pénzre is szükség volna. Az út túloldalán áll még a szintén megénekelt feszület, vele szemben viszont már nemigen illik a környezetbe a formájából kivetkőztetett emlékhely. Nincs nádtető, az ajtó fölötti cégér harsány fafaragvány "Kutyakaparó csárda" felirattal és koronás címerrel, baloldalt egy pulit ábrázoló, kifakult falfestmény, jobb felől pedig emléktábla, hervadt koszorúkkal díszítve.

Szegény Petőfi sírva fakadna
- Csak saját gyökereibe kapaszkodhat az ember - vélekedik Szabó Sándor építészmérnök, aki tanulmányai befejeztével másoddiplomát is szerzett, és egyre elszántabban iparkodik feltámasztani a Kutyakaparót és környezetét. - Nem csupán gazdasági vállalkozásra kell gondolni, de hát a pénzügyi feltételek előteremtése nélkül nem sokra jutunk.
Az elképzelések megvalósítása 100-150 millió forintba kerülne. A csárda jelenlegi tulajdonosa és az érintett települések önkormányzatai jól fogadták az ötletet, de szűkös anyagi helyzetük miatt nem tudnak bekapcsolódni a beruházásba. Egyébként több probléma is felvetődik az épület és a földterület tulajdonjogi kérdéseit illetően.
Hogy megvalósul-e a fiatal építész terve, azt a jelen pillanatban senki nem tudja megválaszolni. A kocsériak, a törteliek és a kőröstetétleniek persze örülnének neki. Addig is olvasgathatják Petőfi Sándor remekbe szabott költeményét a falujuk határában zord idővel dacoló Kutyakaparóról: "A csárdától vagy száz lépésnyire, / Kopár dombtetőn fent, / Senki által meg nem látogatva, / Áll egy régi kőszent; / Ennek is valaki egy kopott tarisznyát / Akasztott a nyakába, / Mintha mondta volna: menj isten hirével, / Mit állsz itt hiába!"