Borzasztóan, nagyon - vagy hogyan?

Furamód jártam néhány hete egy olyan rádióadásban, amelyben a hallgatók telefonon tehették fel nyelvhasználati jellegű kérdéseiket, s én azonnal válaszoltam is azokra. Az egyik telefonáló azt panaszolta, hogy ijesztő mértékben, azaz a szó eredeti értelmében "borzasztóan" elterjedt a borzasztóan szóalaknak elismerő, dicsérő jelentésben való használata. Egyetértettem vele, mivel csakugyan nagy divatja van ennek a borzasztó-zásnak. Közvetlenül ez után egy másik hallgató arról beszélt, hogy van egy riporter (vagy műsorvezető), aki mondataiban minduntalan a nagyon határozószóval él, mintha más odaillő szavunk nem is volna: nagyon örül a műsor hallgatottságának; nagyon szépen köszöni a sok nagyon jó visszajelzést, mert ez nagyon-nagyon fontos a műsor számára... stb.  Neki is igazat adtam, mivel ugyanannak a szónak a szajkózása, folytonos ismételgetése egyhangúvá szürkíti az amúgy esetleg színes, érdekes mondanivalót is. Válaszomat valahogy úgy zártam, hogy fogalmazás közben csakugyan keresnünk kell a nagyon azonos értékű, jól használható megfelelőit, de vigyázva, nehogy cseberből vederbe essünk, azaz a nagyon helyett mi is a borzasztóan uszályába kerüljünk.
Ez a két hallgatói észrevétel - s a két rokon értelmű divatszó, a borzasztó(an) és a nagyon egymás után való terítékre kerülése - adta az ötletet ahhoz, hogy próbáljam meg bemutatni, milyen készletből válogathatunk akkor, ha mind az egyiknek, mind a másiknak el akarjuk kerülni a gyakori használatát. Sokkal mélyebbre is meríthetnék, mint ahogy teszem, mivel a tájnyelvnek s a bizalmas társalgás nyelvének (a durva szavakat is beszámítva) még sok-sok eleme sorolható ide, de én  itt megelégszem egy olyan kis szócsokorral, amelynek darabjai szinte mind jól kisegítenek bennünket akkor, amikor a szép, jó(l) stb. mellett pöffeszkedő, tehát tetszést, elismerést kifejező borzasztó(an) és a valóban agyonhasznált nagyon helyébe szeretnénk mást választani.
Példamondatunk, amelybe szavunkat beleképzeljük, legyen ez: "Nagyon (vagy: borzasztóan) jól éreztük magunkat." A köznyelvben, főleg annak igényesebb változatában, ilyenek közül válogathatunk: igen (tehát: igen jól éreztük magunkat), igencsak, igazán, rendkívül, felette, fölöttébb (ez a kettő egy kissé irodalmias),  módfelett, szerfelett vagy szerfölött (ezek pedig választékosak, nem elég maiak), roppant(ul), roppant mód,  mérhetetlenül, kimondhatatlanul,  végtelenül. Némelyik egy kicsit komolykodó, de mindig akad köztük jól használható. A köznyelv oldottabb változatába is ajánlhatok néhány szót, de ezek egy részére ugyanaz jellemző, mint a borzasztó-ra, hogy tudniillik eredetileg a rémület, az ijedtség vagy az ijesztés mozzanata érződött bennük: iszonyúan, rettenetesen, rettentően, szörnyen, rém(esen), irtó(ra). A bizalmas társalgási nyelvben jók ezek, de a rádiós műsorvezetőnek nem ajánlom őket. (Bár érdekes módon a mai nyelvhasználók ezekre kevésbé haragszanak, mint a borzasztó-ra.) A fiatalok nyelvében, bizalmas társalgásában pedig - de csak ott! - még ezek is elfogadhatók: állatian, baromi(an), eszméletlenül  (új divat!), haláli(an), oltári(an), piszkosul, rohadtul, s ide sorolhatjuk ezeket is: csudára, csudamód vagy csodamód.
Elismerem, a felsorolt szavak között vannak olyanok, amelyek szinte csak azért érdemeltek nyomdafestéket, mert valamivel ritkábban fordulnak elő a két agyonhasznált címbeli szónál.  De említettem olyan szavakat is, amelyek alkalmasnak látszanak a már nagyon elkopottak, illetve visszatetszők helyettesítésére, felváltására, a paletta színesítésére. Éljünk velük bátrabban! Kedvébresztésül idézem a XX. század egyik legműveltebb költőjének, Babits Mihálynak ide illő gondolatát. Ezt írta Babits: "Akinek több szava van, több ismerete van. Sőt, mivel a rokon értelmű szavak sohasem egyértelműek, akinek több szava van egy dologra, több gondolata is van róla."