Kizökkent térből, időből

Gothár Péter filmjében Ruttkai Évával játszott (a film címe: Idő van) - azóta is töprenghetünk a kérdésen: mire elég az idő, ami van? Olyan öreget játszott, amilyen még ma se lenne, pedig 1985 novembere régen volt, húsz év is eltelt lassan, neki a maga 36 éve is teljes volt, kerek, néha túl sok. Első lélegzetre vették föl a főiskolára színésznek.
"Zseni vagyok, ez a bajom. De én ezt is kidalolom. Ha Isten jön, ráfordulok. Ha a halál: elfordulok."
Zolnay, Jancsó egyik kedvenc filmszínésze lett: magas homlok, szomorkás bölcsesség a szemében, huncut mosoly a száján, borzongató orgánum, férfiasság, egy csipetnyi rivalizálás nélkül, gyerekesség, a gyerek ragaszkodása nélkül. Ritkán szólt, de fontosat mondott. Csendes, halk szavú gyerek valahonnan Zalából, ezért is lett Zala Márk az eredeti Márkus László helyett, ilyen néven csak egy színész volt és maradt.
"Félek attól, hogy megijedek, és ijedtemben azt látod, amit én."
Ha szabadon hagyták lélegezni, szárnyalt, mint minden igazi tehetség; ha nem, akkor alkalmazkodott, figyelt, begubózott, majd az ablakon repült ki. Egyszer egészen elrepült egy igazán szabad országba. A Huszonötödik Színházban - az első igazi avantgárd együttesben - napokon át társulati értekezés folyt arról, visszakaphatja-e a szerepeit és a bizalmat, mert őket hagyta el. (Ott és akkor érzelmek döntöttek, a szeretet és a tehetség iránti tolerancia - nem ez volt jellemző a kor szellemére.) Hozzájuk tért vissza, hazajött. Megértette, hogy a szabadság bennünk van, másutt könnyebb a mozgás, mint itt a hetvenes években, de legalább a lányok itt is számítanak rá. A lányok: régi szeretők, új kapcsolatok, mások feleségei, új feleségek, a barátok barátnői, a barátnők barátai, mindenkiben meglátta a szépet, a gyönyörűt, számára a szex az idő megduplázása volt, duplán, triplán élvezte az életnek ezt a politikától és butaságtól elkerített területét.
"Begyullad a szemem (a fél)és bántja a saját pernye,ha belépek ODA, ahol vagyok.Gyönyörű kicsi kis kisasszonyok."
Intellektuális színész lett volna? Amikor saját estre készült, hetekig szétdobált kéziratok hevertek körülötte, Adytól Márquezig. Olvasgatott, dobálta a könyveket, fellapozott itt-ott egyet, és tudta, melyik bekezdés kell neki. Lényeglátása irigylésre méltóan segítette, azonnal kivágta, ollózta, tudta a fontos gondolatok helyét. Biztos ízléssel játszott Moličre vagy Shakespeare stílusában, valahonnan tudta, mikor milyen hang illik oda.
Saját verseket is írt (soha nem adták ki őket).
{p}
"Ha isten lennék: elkerülném magamat. És mindég, mindég mosolyognék. S ha liba lennék, hagynám: dugják torkomba beteges ujjainkat."
Ösztönös színész lett volna? Egy-egy próbán elszabadult benne a kisgyerek, máskor a védtelen állat vagy a sötét indulat. Ő nem szeretett dolgozni, soha, sehol. Ő játszani szeretett. Mindenféle emberhez tudta a pontos és igazán odavezető utat. A színészek általában zárt közösségben élnek, nem sok civilt ismernek, azokat is arra tartják, hogy ellessenek valami"életszagút" tőlük. Márk a legkisebb faluban épp annyira volt otthon, mint Amszterdamban, Pesten, Szolnokon vagy Kaposváron, ha emberséggel találkozott. Az egyik vidéki turnén például gyalogolni kellett volna a faluban, ő leintette az arra járó kocsist, és felkéredzkedett, a végén puszival köszönt el, szó sem esett színészetről. Nálánál egyszerűbb emberrel soha nem találkoztam. Ha valakiben megbízhatott, órákig csendben lehetett hallgatni vele.
"Aki nem lép rétesre, Nem kap estét egyszerre."
Megérezte a bajt. Rettegése egyre nőtt, már nem pontosan tudta, hol van és mit szabad tenni-mondani. Okos volt, nemcsak bölcs. Amikor a turné egyik előadásán elakadt a szövegben, mindenki pillanatnyi emlékezetkiesésre gondolt. Súgtak neki. Súgott a komisszárt játszó színész és súgott az előtte fekvő, akit nemrégen lőttek le. Mindenki tudta a szerepét, csak ő nem. Kizökkent számára az idő. Kizökkent ő maga is időből, térből. Hátulról, a függöny mögül valaki erősen belökte Cseh Tamást a gitárjával. Ilyen sápadt indiánt még sose láttam. Az előadás ment tovább, a feszültség csak jót tesz, a nézők nem is sejtették, hogy személyes dráma is zajlik. Paranoid skizofréniát állapítottak meg. Még egy évtizedig élt a gyógyulás után. A kórházban írta a legjobb verseit.
"Se szürke nem, se kék az ég. Esik. De hogy! Hogy esne? Mondani - egyszer csak - ki kék. Kérem. Kerek perec: Elvtársak! Hugyozik az ég!"
Volt egy színész, tudathasadással. Akart is részt venni ebben a dilis világban, meg nem is. Ha játszott, mások bőrébe bújt (nem ritka színészbetegség a skizofrénia), ő mégis önmaga volt, ha boldog volt.
"Anyám, én azt akarom, hogy ne legyél szomorú. S tudjál énekelni, ha mosod a folyosót."
Más névvel élte le az életét, már húszévesen is sokszoros életet. Kevesen hallhatták énekelni, kevesen hallhatták verset mondani, ő egyike volt az elsőknek, akik nem szavaltak, mesélték a verset.
"Vagy tehetségtelen vagyok (amit nem hiszek), vagy annyira tehetséges, hogy nem
nekem van szükségem a mesterségemre, hanem a mesterségemnek énrám. Mindenesetre én addig nem vagyok hajlandó beledögleni, amíg pontosan meg nem tudom, hogy egyébre nem vagyok alkalmas, mint féltehetségű, csak zavarukban parancsolgató embereket szeretetemmel hozzásegíteni kisszerű képzelgéseikhez."
Ha mostanában élne, talán színházat rendezne vagy tanítana, de valószínűbb egy másfajta karrier: inkább fedél nélküli alkoholista volna, sokat elmélkedne, kérdeznénk a véleményét. De jobban félteném, mint valaha.
(Az idézett részletek Zala Márk műveiből valók.)

Zala Márk
Nagykanizsa, 1949. jan. 27.-Bp., 1985. nov. 16.
A Színművészeti Akadémia elvégzése után 1971-ben a 25. Színházban kezdte pályáját, 1978-tól a Népszínház, 1981-től a győri Kisfaludy, 1982-től haláláig a szolnoki Szigligeti Színház tagja.
Főbb színházi szerepei: Sancho Panza (Gyurkó: A búsképű lovag); Sebastian, Malvolio, Nemes Böffen Tóbiás (Shakespeare: Vízkereszt); Torkos (Moličre- Simai-Örkény: Zsugori uram); Mercurius (Hacks: Amphitryon).
Filmjei: Arc (1969); Szép lányok, ne sírjatok (1970); Végre, hétfő (1971); Fotográfia (1972); Sámán (1977); Idő van (1985).