Nemcsak lát a preparátor...

A vadak nem mozdulnak. Már egészen közel járnak az iskolások, hangjuk is hallatszik, a dámoknak rég el kellett volna ugraniuk a rejteket nyújtó sűrűbe, fel, a sziklák felé.Egy kisfiú már előttük áll.
- Ezt nézzétek! - kiált föl, mire a többiek köréje csoportosulnak, szájtátva csodálkoznak a vadakra. Azok azonban csak nem mozdulnak.
Nem, mert nem tudnak: a Mezőgazdasági Múzeum tárlójából nincs visszaút az erdőbe.
A fiúk háta mögött őszes, hátrafésült hajú férfi mosolyog, Káldi István preparátor. Legkedvesebb munkája a dámvadcsalád. Hogyne, hiszen hónapokig bíbelődött velük. Mindez régi történet, a férfinak azóta galambősz a haja, s lassan húsz éve nyugdíjas. A múzeumba már ritkán jár, emlékei, fényképei, naplói között él. Ott találom én is; mire megérkezem, kikészítve minden.
Nézegetjük a képeket, lapozgatjuk a múzeumról megjelent könyveket. Lassan haladunk, de nem baj, minden lapról, minden névről történetek jutnak eszébe. S micsoda történetek, micsoda nevek! Mindjárt az elején Kittenberger Kálmáné, a nagy vadászé. Mert ő is ott dolgozott persze, a főigazgató oda mentette. S elég egy név, az idős férfiból már bugyognak az emlékek:
- Káldikám, mert csak így szólított az öreg vadász, az a jó preparátor, aki a madarat nemcsak látja, hanem meg is nézi. Az ilyesmiben a parasztgyerekek igen jók.
Hiszen akkor minden rendben, ő maga is az, gondolta magában. Amíg az apja szántott, ő a nyúl után bukdácsolt a haraszt között Bezi falu határában. Látott mindent, madarat, rovarokat, a vadak viselkedését. Maradt volna ő is az eke szarvánál, ha nem olyan bő a gyermekáldás: édesanyja nyolc gyermeket hozott a világra, tizenöt holdat hogyan oszthattak volna föl ennyi testvér között? Asztalosnak állt hát be a falubeli mester mellé, talán már egy hokedlit is össze tudott eszkábálni, amikor valami ügynök járt a faluban, ügyes kezű gyerekeket toborzott Újpestre műbútorasztalosnak. Káldi István hallgatott a hívó szóra, ki is tanulta tisztességgel a mesterséget, ám előbb a háború, utóbb az államosítás hazakergette.
{p}
- Nem megyek gyárba, Isten engem nem arra teremtett - dacoskodott. Gyártotta hát tovább az ajtókat, ablakokat meg a koporsókat a falujában, amikor híre járta, hogy asztalost keresnek a Mezőgazdasági Múzeumba. Menne-e? Hogyne menne, az már inkább neki való.
Újabb nevet találunk a lapok között, még nagyobbat, gróf Széchenyi Zsigmondét. Igen, a hírneves Afrika-vadász is a Mezőgazdasági Múzeumban húzta meg magát a vészterhes években. Káldi Istvánban hálás hallgatóságra akadt, hogyne, hiszen minden egészséges fiúban ott lapul a vadászszenvedély.
- Pistuka... - szólította a gróf, amikor egy perc szabad ideje akadt. Az pedig akadt bőven: vadászati tanácsadóként bújtatták...
- Méltóságos úr? - tette le a gyalut a fiatalember, hogy hallgassa Csui, a tigris elejtésének történetét.
Csodálkozhatunk-e hát, hogy amikor kiderült, preparátorra van szükség a múzeumban, kapva kapott az alkalmon, s jelentkezett a tanfolyamra. Ettől kezdve a poros fülű asztalos, ahogy szokta mondani, őzek és muflonok, rovarok és lepkék, kacsák és libák, gyíkok és kígyók, szőlőfürtök és növényritkaságok, amurok és vizák között élte életét. Mert bár igaz, hogy csak a madarak tartósítására okították a tanfolyamon, ő az évtizedek során mindent elsajátított, amit egy preparátornak tudnia kell.
Hogy miként? Egyszerű. Amikor csak tehette, professzorok és kutatók társaságát kereste, nem leshetne-e el valamit a tudományukból. Sertés idegrendszerét kell tartósítani? Annyi baj legyen. Bizonyára úgy kell, ahogy az emberét. Nosza, kijárt a klinikákra, leste, milyen vegyszerben szükséges áztatni s mennyi ideig. A következő kiállításon a selyemhernyó átalakulásának állomásait szeretnék a látogatók elé tárni? Semmi gond. A preparátor egy félreeső zugban azokat tenyésztett.
Sorjáznak előttem a fényképek, Káldi István életének állomásai. Amelyben persze, mint mindenkiében, volt jó is, rossz is, egyaránt.
Mondjam előbb a rosszat? Amikor például kitelepítették Széchenyi Zsigmondot, aki életének annyi titkába avatta be. Könyvtárát a múzeumba mentették, ott is falazták be, bútorait pedig az ő szoba-konyhás lakásába. Őrizte az ötvenes évek végéig, amikor a gróf visszatérhetett a fővárosba. Vagy amikor kedves főigazgatóját, S. Szabó Ferencet eltávolították a múzeum éléről. Hogy is maradhatott volna, amikor a forradalom napjaiban az intézmény falai között újította föl a tevékenységét a Nemzeti Parasztpárt. Helyébe bukott minisztert tettek főigazgatónak, olyant, aki a múzeumban kezdett ismerkedni a középiskolai tananyaggal... Ki csodálkozhat azon, hogy nem alakult fényes kapcsolata az S. Szabó Ferenc által patronált preparátorral?
S a szép emlékek? Mongóliai útjait említi, ahová kétszer is elküldték hosszabb időre, hogy adja át a tudományát az ottaniaknak. S ahonnan haza sem igen akarták engedni...
De említi kedves munkáit is, vadászatokat, kiállításokat, munkatársakat. Sokan elmentek már közülük, ám amikor bemegy a múzeumba, megismerik még, szeretettel veszik körül.Ő pedig sohasem mulasztja el, hogy a tárlóknál álldogáló gyerekek közé vegyüljön, s kihallgassa beszélgetésüket. S ha rácsodálkoznak valamelyik munkájára, úgy érzi, nem élt hiába.