Harminc kiló szeretet

- Szeret interjút adni?
- Nem.
- Miért nem?
- Már öreg vagyok az olcsó nyilvánossághoz, az pedig ritkán fordul elő, hogy normálisakat kérdezzenek. Valahol elrontottuk ezt az egészet. Régen a színészek nem voltak bulvársztárok. Egy becsületes művésznek ma sem idétlen reggeli műsorokban vagy főzési tanácsadókban kellene megmutatnia magát. Egyenesen megvetni valónak tartom, ha valaki betegesen keresi a nyilvánosságot.
- Annyit azért ön is elismer, hogy egy művésznek benne kell lennie a tévében.
Annak idején a Szomszédok című teleregény Magenheim doktoraként ismerték meg a nézők...
- Az más, az színészi munka. Minden művésznek vannak értelmes gondolatai, melyeket közölni akar, s van egy összetéveszthetetlen személyisége. Ez mindig megmarad, akármit csinál, akár a televízióban forgat, akár a színházban lép föl.
- Most ugyancsak láthatjuk egy tévésorozatban, az Életképekben. Éppen egy riportert alakít. Képzelje most magát az újságíró helyébe: mit kérdezne saját magától?
- Csak annyit: "Hogy vagyok?"
- S mit válaszolna?
- Köszönöm jól, mert Shakespeare III. Richardját játszhatom. Csodálatos a szerep, és remekül érzem magam a Nemzeti Színház társulatában.
{p}
- Többször is találkozott már a királydrámával...
- Két éve Szegeden szabadtéren játszottam először Richardot, ezt a végtelenül szabad embert. Akkor is Valló Péter rendezte a darabot, akárcsak most. Egy kortalan, majdnem a mába tett Shakespeare-előadás részesei vagyunk. A színpad gyönyörű üres tér, fényes fekete autókkal és sötét öltönyös emberekkel. Az öltözékük a parlamenti eleganciára hasonlít. Mindig temetnek és gyászolnak valakit, máskor meg tárgyalnak vagy szónokolnak. Olyan az egész, mint egy fekete-fehér film, tele özvegyekkel és árvákkal. Egy fordulatos és tanulságos politikai dráma pereg előttünk. A történet a gátlástalanságról, a hatalomvágyról, a szenvedélyről szól, ezért nem kötődik semmilyen történelmi korhoz.
- Kicsoda ez a púpos király? Olvasmányainkból emlékszünk: ő volt az, aki elhatározta, hogy gazember lesz... Ön tehát egy testi-lelki szörnyszülöttet alakít?
- Hát igen, Richard, minthogy nyomorékként született, eltökéli, hogy bosszút áll a világon. Ám ezt legalább kimondja magáról. Azt kedvelem benne a legjobban, hogy ennyire nyílt. Felépíti a saját rendszerét, megpróbál átlépni tiltott határokat, gyilkol, csal, konspirál, hogy elnyerje a hatalmat. Később aztán rájön, hogy nem is annyira élvezetes és egyszerű uralkodni, mint ahogy képzelte.
- Korábbi emlékei a darabról?
- Nyolcéves koromban, amikor az édesanyám a szegedi színházban dolgozott, épp e drámához kerestek gyerekszereplőt. Valahogy kiválasztottak, s én lettem a kis yorki herceg. Szerintem nagyon rossz voltam. Igazság szerint untam az egészet, és semmi örömöm nem leltem benne.
- Hogy jött meg a kedve?
- Az első boldog percem a színművészetin volt, valamikor az első év végén. Szabó István filmrendező tartott nekünk gyakorlatot. Azt a feladatot kaptuk, hogy álljunk ki tizenkét társunk elé. Bármit tehettünk, de az volt a lényeg, hogy a többiek nem unhatják. Akkor ugyanis rögtön "kitapsolták" az illetőt. Felmentem a színpadra, és elkezdtem a többieket nézni, szép sorban. Ott álltam legalább öt percig. S akkor hirtelen olyan nagynak és erősnek éreztem magam. Az egy mágikus pillanat volt...
{p}
- Ez az érzés tartja a világot jelentő deszkákon?
- A színpad az egyetlen hely az életben, ahol biztonságban érzem magam. Ahol nem bántanak, ahol okos és szép vagyok... Igen, ezért lesz az ember színész, hogy meggyógyítsa magát. Pontosan azt az árat adja vissza nekem a színház, amit máshol fizetek érte. Annyi boldogságot ad nekem a színpadi lét, amennyi keserűséget, kínlódást tartogat a "kinti" élet.
- Az idei évadban még egy nagy klasszikussal találkozhat, Tolsztojjal. Az Anna Kareninában a felszarvazott férj szerepét kapta. Nem sok egy kicsit az ellenszenves alakokból?
- Elárulom, boldog és jóságos figurákat ábrázolni halálosan unalmas.
- Mindig kikéri magának, ha szomorú embernek tartják...
- Mert nem vagyok az. Valahogy rám ragadt ez a jelző, talán mert a Szomszédokban bús képű mentőorvost játszottam, aki mindent eltűrt a hárpia feleségétől. Amit vállalok, az inkább a túlérzékenység. Elismerem, férfiak nem szoktak ilyenek lenni. Mindenki hősiesnek és erősnek nyomatja magát. Engem viszont jobban érdekelnek az esendőségek, a gyengeségek.
- A kutyája milyen szerepet játszik az életében?
 - Hát, élettársit... Morzsának hívják. Nagyon jó, hogy van, csak a főpróba-heteket mindig nagyon megsínyli, mert sokat van egyedül. Az életemnek egy elég nehéz időszakában került hozzám. A rossz, kétségbeesett órákban nagyon sokszor volt a vigaszom, a támaszom. Nem engedett soha szétesni, mert őt le kell vinni sétálni, neki enni kell adni. Biztosan azt szeretem benne a legjobban, ahogy engem szeret. Például ahogyan rám néz, mikor hazaérkezem.
- Hányszor sétáltatja napjában?
- Úgy háromszor-négyszer.
- Elég úri dolga van a kedvencének, ami azt illeti.
- Mondogatom is neki eleget, hogy becsülje meg magát. Van saját kertje, sőt még egy macskája is. Bár gyakran úgy tűnik, hogy kettejük közül az az aljadék cirmos az igazi főnök... Ne haragudjon, de Morzsa biztosan meg fogja kérdezni, hogy hol voltam ennyi ideig. Még egy kérdés?
- Miért pont egy ebbel osztja meg az életét?
- Nekem ez jutott. Valamiért nem lett családom, s ennek biztosan megvan a maga oka. Így ezen nem is kesergek. Az állatok a világ normális látására tanítják az embert. Annyira kézzelfoghatóak, valóságosak, távol állnak minden ködös álproblémától. Az én Morzsa kutyám valójában harminc kiló szeretet.