Hódító Komédiás

B. Élthes Eszter több mint harminc éve társa Bessenyei Ferencnek jóban és rosszban. Kevesen ismerik úgy, ahogyan ő. Bohém egyetemista volt még, amikor kiszemelte magának a "dúvadat", többször megismételt autós üldözése végül sikerre vezetett. Ez persze így nagyon leegyszerűsítve hangzik, de mégiscsak ez alakított ki köztük egy mélyebb kapcsolatot. Hogy mi is történt köztük valójában, annak részletei egy nemrég megjelent könyv lapjain követhetők nyomon, sőt az utána sorjázó évtizedek eseményei is felidézhetők az írások nyomán.
Eszter könyve híres férjéről szól. Nem véletlenül ez a címe: Férjem, a Komédiás. A nyolcvanas évek végén kiadott egy sikerkönyvet, az Óda az erotikáról a szexualitás védelmében látott napvilágot. Aztán több mint tíz évet kellett várni a folytatásra, az Óda a szellemhez erkölcsi kérdéseket feszegetett. Megint majdnem egy évtized telt el, mire jött a következő kötet, az A pokol országútján. Ekkor kérdezte meg mindenki, miért nem a férjéről ír könyvet ez a nyughatatlan asszony. Most ez is megtörtént végre! A kétszeres Kossuth-díjas Nemzet Színészéről korában három szakmai kötet jelent meg, a negyedik egészen másfajta szemszögből vizsgálja. Az vetkőzteti meztelenre, aki a legjobban ismeri. A felesége. Mindent elmond róla. Még olyasmit is, amiről eddig nem tudtunk. Például a misztikus vagy a vallásos Bessenyeiről egyáltalán nem volt képünk.
Élthes Eszter fejezeteit követően negyven színházi ember, köztük színészek, rendezők, kortársak és hozzá közel álló civilek mesélnek arról, hogy milyen kapcsolatban álltak Bessenyei Ferenccel, vagy hogy mit jelentett számukra a jelenléte. Egyebek közt Galambos Erzsi, Törőcsik Mari, Psota Irén, Medveczky Ilona, Udvaros Dorottya, Eszenyi Enikő, Jordán Tamás, Balázs Péter, Nemcsák Károly, Rátóti Zoltán, Vida Péter, Kulka János nyilatkozik vagy ír a színjátszás halhatatlan öregjéről.
A Nemzeti Színházban nemrég megtartott könyvbemutatón sokan megjelentek a szerzők közül. Ott volt például Törőcsik Mari, aki a sajtó nyilvánossága előtt bevallotta: nem tudja megbocsátani Bessenyeinek, hogy soha nem udvarolt neki. Erre felcsattant az indulatos címzett: nem is udvarolhatott volna neki, hiszen "Tücsök Macát" - így becézi kolléganőjét - mindig sok férfi rajongta körül. Most pedig már késő...
Borzák Tibor

A következő oldalakon részleteket közlünk B. Élthes Eszter: Férjem, a Komédiás című könyvéből.
{p}
Prológus avagy interjú  Bessenyei Ferenccel

- Én nem vagyok szentimentális alkat, de bizonyos jeleneteidnél, legfőképp azoknál, amelyekben mélyen érző, szerető apát alakítasz, mindig elsírom magam. Egyszer aztán megkérdeztelek, hogyan lehetséges, hogy éppen te, akiről köztudomású - magad se tagadod -, hogy nem vagy a legjobb szülő, tudod a legmeggyőzőbben a szerető apát játszani? Mire egyetlen mondattal válaszoltál: "Ennek is, azaz mindennek, megvan a lehetősége bennem." Ki tudnád most ezt a feleletet bővebben fejteni?
- Az élet nekem nagyon csodálatos tulajdonságokat adott. Úgy éltem, hogy különbséget tudtam mindig tenni a dolgok között. Ebben az is benne van, hogy nagyon érző ember vagyok. Nagyon erős érzelmi telítettséggel éltem végig az életemet. Mindenhez teljes érzelemmel közeledtem, azaz nem zártam ki semmit. Tehát, ha gyerekekről van szó...
- De hát az életben ennek egyáltalán nem vagy nem eléggé és nem elégszer adtad jelét!
- De kedvesem, mint színész ehhez nem kell az élet, csak a színész. És mint színész, én ilyen voltam. A sors hozta a helyzeteket, és nekem a helyzetekkel szemben viselkednem kellett. Tudomásul kellett vennem őket.
- Na, de hogy lehetett színpadon eljátszani olyasmit, amit az életben soha nem éreztél?
- Nem biztos, hogy nem éreztem. Az életben nem kérte tőlem számon senki rajtad kívül...
- Ez nem igaz, mert a gyerekeid számon kérték, a családod számon kérte.
- Igen, számon kérték. De hát én szerettem őket...
- Most ne maradjunk ennél. Ez csak egy példa volt. Mondhattam volna azt, hogy nem játszott senki olyan meghatóan királyt, mint te. Mit jelent az a mondat, hogy "mindennek a lehetősége megvan bennem"? Mit értettél te ezen?
- Kedvesem, hát az egész életem ezt példázza. Hogy a boldog apának és a királynak a lehetősége is megvan bennem.
- De miért? Mitől?
- Mert ilyen a természetem.
- De milyen az az "ilyen"?
- Érzékeny, ilyen érzékeny. Nagyon nyitott a világra.
- Az egész világra; értem. Tehát ezt le lehet úgy fordítani, hogy te, amit látsz, magadba szívod. Hogy valamikor láttál egy gyengéd apát, és azt magadba szívtad?
- Igen, hát hogyne láttam volna ilyet. Nem egyet, hanem száz gyengéd apát láttam. Hiszen családban nőttem fel.
- Hagyjuk ezt már, királyt nem láttál százat, tán egyet sem. Mondhatjuk, hogy bármit látsz a világban, azt, mint egy szivacs, magadba szívod, nagyon érzékenyen, nagyon tökéletesen, minden apró részletével, sokkal érzékenyebben, mint az átlag ember?
- Igen, pontosan így, ezt ennél jobban nem lehet megfogalmazni.
{p}
- Ez a könyv természetesen rólad szól, de azzal a vággyal is készült, hogy a te ürügyödön egy kicsit megértsünk valamit a nagyság mibenlétéről. Arra a kérdésre, mi a te nagyságod titka, interjúalanyaim többnyire így válaszoltak: "A Bessenyei a Bessenyei." Ezt nem tudták jobban elmagyarázni. Te tudsz erről valamivel többet mondani?
- Tudom, hogy mit kérdezel. De hát ezt az Isten tudja csak. Isten így adta, így engedett felnőni...

Miért (most írok Feriről)?
Újságírók és barátok mind a három eddigi kötetem megjelenésekor feltették a kérdést: miért nem férjemről, Bessenyei Ferencről írok könyvet. "Azért, mert szakmai szempontból ezt már mások megtették, a magánéletét pedig nem akarom kiteregetni, még akkor sem, ha manapság az ilyen típusú könyvek egyre divatosabbá váltak", válaszoltam. Akkor most mégis miért? Nos, e bevezetővel erre a jogos kérdésre próbálok választ adni.

A Bessenyei Ferenc és Komlós Juci tiszteletére az új Nemzeti Színházban 2004. február 11-én meg-tartott gálaműsor után egy színházi szakember megkérte Ferit, hogy másnap feltétlenül látogassa meg irodájában. Az említett úr ugyan jóval fiatalabb Ferinél, de azért már abba a generációba tartozik, amely látta őt színpadon az ötvenes, hatvanas években. Miután leültette és megkérte, hogy közbeszólás nélkül hallgassa végig, indulatait alig leplezve előadta véleményét a születésnapi eseményekről.
    Érezhetően alaposan átgondolt beszédében azt fejtette ki, hogy egy akkora formátumú színészt, mint Bessenyei Ferenc (aki - szerinte - ezt a nemzetet magyarul beszélni, gondolkodni megtanította: "Nem Németh László vagy Illyés művei, hanem Feri tanított meg minket magyarul, aki ezeknek az íróknak az olvashatatlan körmondatait mindenki számára érthetően tolmácsolta", mondta), hogyan kellett volna rangjához méltóan ünnepelni, hogy miként tették volna ezt bárhol máshol a világon, például Angliában vagy akár csak a szomszédos országokban is, és hogy ezt - ő úgy gondolja - valakinek az illetékesek tudomására kellene hoznia. Ahogy ő fogalmazta: a Feri életművéhez egyedül méltó ünnepségsorozatnak délelőtt a Tudományos Akadémián kellett volna kezdődnie, majd a Parlamentben folytatódnia, és a Nemzeti gálájával csak mindezek a hivatalos elismerések záróakkordjaként befejeződnie.

Nem sokkal ezelőtt történt, hogy Ferit felkérték egy színházi fesztivál kísérőműsorában megtartandó beszélgetésre. Pár héttel e fellépés ideje előtt...

...
Úgy tűnik, hogy minél nagyobb, pompásabb felhajtással veszi körül világunk a média által felfújt, tiszavirág életű, értéktelen sikereket elérő produkciókat és ezek létrehozóit, annál szürkébben, figyelmetlenebbül fogadja a valódi értékek megalkotóit, képviselőit. És ez szinte mindenütt így történik.
{p}
Csakhogy ez nem vigasztalhat bennünket. A nagy nemzetek, a nagy létszámú népek, a nagy világnyelveken alkotók ezeket a korszakokat is át tudják és át fogják vészelni. De mi lesz velünk, mi lesz ezzel a kis létszámú néppel, ha elfecsérli, semmibe veszi értékeit, anyanyelvét?
    Gondoljuk csak meg, hányan olvasnak, értenek például angolul a világon. Ha ezeknek csak elenyésző hányada jár angolul játszó színházba, hallgat angol énekesektől komolyzenét, olvas értékes angol nyelvű irodalmat, az még mindig több tízezres számot tesz ki. De hány lelket jelent ugyanez az aprócska százalék itt, Magyarországon? Pár százat, legfeljebb ezret. Ők pedig, üzleti, piaci alapon nem tarthatják el a kultúrát. Különösen, mivel még ez a pici létszám is százféleképpen, százféle szempont szerint forgácsolódik szét.
    Mészáros Márta mesélte nemrég a televízióban, hogy azért (is) szeret Lengyelországban élni, mert ott jobban bánnak a nagy egyéniségekkel, az értékes emberekkel, mint nálunk. Pedig a lengyelek sokkal többen vannak, mint mi. Náluk mégse fordulhat elő, hogy ne a nagy, idős színészek legyenek a legnagyobb, legdédelgetettebb "sztárok".

A színészek - joggal - panaszkodnak amiatt, hogy a közvélemény, a kultúra irányítói, pénzadói semmibe veszik őket. Hogy a közélettől a televízióban futó szörnyű műsorok szereplői kapnak minden anyagi és erkölcsi elismerést. Teljesen igazuk van. A helyzet valóban elkeserítő, mégpedig nemcsak az ő, de a mai kínálatnál valami jobbat, értékesebbet váró néző számára is.
    Csakhogy a fent elmesélt történetben nem a civil közönség hiányzott a nézőtérről, hanem a szakma képviselői. Ha ők nem kíváncsiak egymásra, akkor miért várnak el érdeklődést, megértést a szakmán kívüliektől? Ha egy szülő gyermekei előtt beszél gorombán a nagyszülőkkel, akkor ne csodálkozzon, ha felnőtté vált gyermekei később vele is hasonló tiszteletlenséggel fognak bánni.
    A Ferire nem kíváncsi pályatársak, hivatal-viselők vajon hogyan fognak majd pár év múlva az irányukban - még sokkal jobban - megnyilvánuló érdektelenséggel megbirkózni?
Én a legújabb időkig úgy gondoltam, hogy a magyarság valóban azon nemzetek közé tartozik, akik a történelem folyamán - önhibájukon kívül - a legtöbbet szenvedtek. A tatár, török, osztrák, orosz elnyomás alatt hogyan is fejlődhetett volna ez az ország olyan eredményesen, mint sokkal szerencsésebb, kedvezőbb földrajzi helyzetben levő más népek?
    A mai helyzetet látva azonban elgondolkodom: vajon nem az is Isten gondoskodása volt e nép iránt, hogy oly gyakran és oly sokáig engedte elnyomatásban élni? Hiszen - úgy tűnik -, a magyar csak a rabságban képes megmaradni, összefogni, kultúrájában fejlődni, értékeit őrizni. Ha szabadabban élhettünk volna, talán már rég eltűntünk volna a föld színéről. A saját értékeinkkel, öregeinkkel, nagyjainkkal szembeni mai viselkedésünk legalábbis joggal enged erre következtetni.
    Nos, ezek az események, illetve tépelődések vezettek oda, hogy eldöntöttem: végre Feriről írok könyvet. Ilyen módon, életének és pályának bemutatásával próbálok meg nagysága előtt tisztelegni.0
{p}
"Akiknek a sorsa érdekli a nézőt"
,,,
Két évvel ezelőtt egy éjszaka gyanús alakok ólálkodtak tanyánk körül. E kellemetlen incidens kapcsán ismerkedtünk meg a kecskeméti rendőrkapitányság egyik magas rangú tisztjével, egy nagyon kedves, jó humorú, kulturált férfival. "Mit gondol, miért járnak az emberek színházba?", szegezte nekem a kérdést egy kellemes beszélgetés során. Mielőtt még megszólalhattam volna, ellentmondást nem tűrően kivágta: "Természetesen a színészekért. A nézőket elsősorban a színészek érdeklik, és csak másod-, harmadsorban a történet és az előadás többi összetevője."
...
A Bessenyei Ferencről eddig megjelent három könyv mind ragyogóan megoldotta a maga elé tűzött célt: bemutatták Feri pályáját, munkásságát, a róla megjelent kritikákat, elemzéseket, a személye körül kialakult vitákat. Sőt, különösen a második, a Deák Attila által írott, Feri gondolatait, tépelődéseit is alaposan feltárta. Ugyanakkor e művek a magánember Bessenyeiről csak röviden szóltak. Ez a tény, valamint az eddig elmondottak vezettek oda, hogy egy merész - vagy még inkább nagyképű - pillanatomban úgy gondoltam, a vele eltöltött 34 év után én is tudok valami újat mondani róla. Hogy az életünkből az ő sajátos viselkedésére nagyon jellemző történetek elmesélésével hozzájárulhatok nagy egyéniségének a bemutatásához, titkainak a megfejtéséhez.
    Aztán, ahogy haladtam az írással, beszélgettem kollégáival, be kellett látnom, hogy ez hiú ábránd volt részemről. Nem véletlenül nem tudják, tudták mások se maradéktalanul megfejteni azt a titkot, mitől válik valaki "nagy" egyéniséggé, utánozhatatlan művésszé. Nekem is újra rá kellett jönnöm, hogy ez olyan rejtély, amelyben a részletek ismerete sem teszi az egészet sokkal jobban érthetővé. Így tehát, ami most következik, mindössze esendő kísérlet arra, hogy Ferit civilként is bemutassam. Ráadásul mindaz, amit közlök, a kelleténél nagyobb mértékben viseli magán az én kézjegyemet. Hiába igyekeztem, hogy ez ne így legyen: amit leírtam, közvetlenül vagy közvetve engem is érintett, érint.
Ugyanakkor Feri ürügyén írásom minden olyan egyéniség előtti tisztelgés is szeretne lenni, akikért mi, egyszerű civilek rajongunk, és akikből ma nemcsak a színpadon, de a művészet más ágaiban, sőt az élet összes többi területén is egyre kevesebben léteznek. Holott a történelmet, a művészeteket, a közízlést, a köztudatot, a népek sorsát a legújabb időkig az ilyen típusú "emberfeletti" egyéniségek irányították, határozták meg. Sajnos "csak korunkban jött el a 'kisiparosok' ideje, amit - akár tetszik, akár nem - tudomásul kell venni", ahogy ezt egy birkózóversenyt közvetítő riporter a szőnyegen látottak alapján találóan megjegyezte.
    Miként a Feri 85. születésnapjára a Nemzeti Színházban megrendezett gála színészfesztivállá alakult, úgy lenne örvendetes, ha ebből a színészekkel együtt írt kötetből az ő elbűvölő egyéniségük előtti főhajtás válhatna. Tiszteletadás azok iránt, akiknek maradandó színházi élményeinket a leginkább köszönhetjük.
{p}
Így kezdődött
1970 nyarán a Városmajori Szabadtéri Színpadon Bodrogi Gyula főszereplésével bemutatták a Charley nénje című zenés bohózatot. Az előadást Aldobolyi Nagy György fülbemászó muzsikája mellett a remek színészek (Tolnay Klári, Páger Antal, Kállai Ferenc, Zenthe Ferenc, Almási Éva, Piros Ildikó, Káldi Nóra, Ernyei Béla, Paudits Béla) játéka tette felejthetetlenné. Én kétszer láttam ezt a nagyszerű előadást; először a bemutatón, majd nem sokkal később egy másik kellemes nyári estén. Ez utóbbi alkalommal történt, hogy a sor közepéről, ahol barátnőmmel ültem, a járásban a helyére igyekvő színész-párt, Bessenyei Ferencet és Béres Ilonát megpillantottam. Feri hangosan nevetve, nagy gesztusokkal haladt az első sorok valamelyike felé, miközben Ili kissé lemaradva, szerényen követte. "Látod, ez az a színész, akivel soha nem akarnék megismerkedni", jegyeztem meg barátnőmnek a jelenetet nézve, amelyet Feri úgy komponált meg, hogy az senkinek a figyelmét ne kerülhesse el.

Szeptember közepén elkezdődött az egyetemen a tanítás. Én ekkor harmadéves építészhallgató voltam a Budapesti Műszaki Egyetemen, ahova Amerikába élő édesapám, és itthon rengeteg nyelvórát adó édesanyám jóvoltából kocsival jártam, egy bogárhátú Volkswagennel, ami abban a Trabantos, Skodás, Wartburgos, de legfeljebb is csak Ladás világban, igencsak feltűnő volt. Bár Feri - mint később megtudtam - már több éve a környékünkön lakott, én ezt csak ezen az őszön fedeztem fel. Érdekes módon eddig egyszer sem, most viszont többször is láttam őt szembejönni, vagy éppen befordulni a Labanc utcába. Ezek után gyerekjáték volt megállapítanom, hogy melyik házban lakik, no nem tulajdonosként - ahogy ez is nemsokára kiderült -, hanem albérlőként.
    Kora ősz volt, nyitott ablak mellett vezetett ő is, én is, így amikor szembetalálkoztunk mindig nagyon megnézett és rám nevetett. Ezért úgy gondoltam - ahogy addig és azóta is minden nő -, hogy megismer; sőt mint amolyan buta liba, még azt is, hogy felfigyelt rám. Ahhoz képest, hogy alig két hónappal ezelőtt hangzott el a számból a "soha nem akarnék vele megismerkedni" kijelentés, egyre többet foglalkoztatott ez az "autós-játszadozás". Idővel azt is észrevettem, hogy Béres Ili eltűnt mellőle, Feri már egyedül ül a kocsijában.
    Egyik délután, az egyetemről jövet, a Budakeszi úton újra szembejött velem...
{p}
A nők
Szerelmek, viszonyok
Színészkörökben kering Feriről egy anekdota. Egyszer, valamikor az ötvenes években nagy társaság gyűlt össze valahol, ahova Feri és akkori élettársa, Váradi Hédi is hivatalos volt. Hédi kissé különc ember lévén, ilyenkor sem tétlenkedett, hanem egy sarokban ült, és csöndben kötögetett. Csak akkor szólalt meg váratlanul, kézimunkájáról fel se tekintve, amikor egy új nő lépett a szobába: "Tapogatja már?", kérdezte (mármint Feri az újonnan jött idomait).
    Abban a társaságban, ahol én körülbelül húsz évvel később ezt a történetet hallottam, mindenki hangosan hahotázott az elbeszélésen, hiszen mindannyian jól ismerték azt a módot, ahogy Feri a nőket üdvözléskor átöleli. Csak én nem nevettem, de nem azért, mert mint jelenlegi társa sértve éreztem magam, hanem azért, mert soha nem szerettem a féligazságokat.

Én ugyanis azt tapasztaltam, azt láttam - a szóban forgó társaságban is -, hogy jóformán minden férfi ugyanezt csinálja; csak nem a többiek, pláne nem a hozzátartozók szeme láttára. Ellentétben Ferivel, aki ezt teljesen nyíltan teszi, a legkevésbé sem zavartatva magát mások, még az illető párjának jelenlététől sem. Azon kívül Feri nemcsak a fiatal és szép nőkkel bánik így, hanem mindenkivel, széppel és csúnyával, ifjúval és vénnel egyaránt.
    Feri ilyetén ölelései éppen ezért tartoznak a legártatlanabbak közé. Egy asszony, aki egy kicsit is odafigyel, nem esik abba a hibába, hogy Feri e gesztusa mögött valami jelet, pláne érzelmet keressen. Számtalan nőt ismerek, aki pontosan tudja ezt: "átlát" Ferin, és velem együtt nem érti azokat, akik ebből saját személyükre nézve következtetéseket vonnak le. Már csak azért is, mert ezekből a nyilvánosság előtti ölelgetésekből éppen az a többlet hiányzik, amitől egy ilyen mozdulat értelmet nyer vagy egy személyes kapcsolat elindulhat: a titokzatosság, az izgalom, a személyre szóló kiválasztás. Ép ösztönű nő ezért nemigen találhat és nem is talál semmi erotikusat Feri ezen, egyébként valóban feltűnő és - mondhatnám - illetlen viselkedésében.

Ugyanakkor az is igaz, hogy több olyan nő is felbukkant és szerephez jutott Feri életében, akik butaságból, beképzeltségből, hiúságból félreértették Ferinek ezt a gesztusát. Ezen esetek közül a leghíresebb Ausztráliában élő (volt) sógornőjével esett meg, aki - miután Feri hazajött a náluk tett látogatásából, majd nemsokára szakított Béres Ilivel - gyerekével együtt utána jött Magyarországra, mert azt hitte mindez őmiatta történt.
    Feri természetesen semmit sem sejtett. A legkisebb érzelmet sem táplálta a nyilván százszor megölelgetett és végigtapogatott asszony iránt. Alig lépett ki a sógornő a repülőgépből, azonnal bemutatott neki. Az asszony ettől kezdve olyan intenzíven utált engem, hogy nem volt nehéz rájönnöm, itt valami nincsen rendben. Feri azonban csak akkor kapott észbe, és rúgta ki azonnal a sógorasszonyt a házból, amikor Ausztráliából megérkezett öccse távirata azzal a kéréssel, hogy legalább a gyereket küldjék neki vissza, különben minden jót kíván nekik, és nem akar a boldogságuk útjába állni.
    Mindazonáltal akadtak olyan esetek is, amikor Feri belement a játékba, vagyis elfogadta az ölelgetését félreértő nők felkínálkozását. És természetesen olyanok is adódtak, amikor ő kezdeményezett.
Azt hiszem, nem lenne szerencsés úgy tennem, mintha nem tudnék Feri nőügyeiről. (Különösen azután, hogy mind Feri, mind egy-két barátnője már évekkel ezelőtt a nyilvánosság elé lépett ezzel a témával. Amit e kötet megjelenése után előreláthatólag újra megtesznek.) Egyáltalán nem intézte őket szépen...
{p}
És én?
...
Úgy gondoltam, hogy végtelenül jó barátok, szövetségesek vagyunk. Bár józan, racionális természetemnek - vagy csak jó ösztöneimnek köszönhetően - hízelgésének nem "dőltem be" (hiszen ékes szavú, de nekem fellengzősnek ható áradozásai még csak hiúságomnak sem estek jól, nemhogy komolyan vettem volna őket) abban azért biztos voltam, hogy szeret, és fontos vagyok számára. Sőt, még azt is elhitette velem, hogy minden róla szóló pletyka rágalom, mert ő valójában kifejezetten hűséges természetű.

A következő történet legjobb barátnőimből, akiknek az elmúlt csaknem harminc évben elmeséltem - velem szemben érzett megértésük ellenére -, mindig akkora derültséget váltott ki, hogy a könnyeik potyogtak a nevetéstől. Bár ma már én is tudok egy kicsit mosolyogni rajta, akkor a legkevésbé sem találtam mulatságosnak.
    Nem sokkal azután, hogy hivatalosan kivándoroltam Németországba (bár a gyakorlatban itthon éltem) Feri egyik barátnője megunva az ígérgetéseket, és belátva, hogy Feri nyaggatásával egyedül nem ér célt, úgy döntött, hogy végső rohamra indul; engem világosít fel, és állít választás elé. Kiválasztott egy napot, amikor úgy érkeztem haza, hogy Feri éppen valahol vidéken szerepelt, és az asztalra helyezett egy levelet, amelyet ő írt Ferinek, aki viszont ezt - a sorok közé írva válaszát - visszaküldte neki. Egy ilyen levelet elvileg lehetetlen kimagyarázni.
    A levélből nem csak kapcsolatuk tényéről, de arról is értesültem, hogy viszonyuk már évek óta tart. Ha valamikor nem üres szólam ez a kifejezés, hát erre a helyzetre valóban illett, hogy "egy világ omlott össze bennem". A rádióban hallottam azt a történetet, amelyben egy asszony elmesélte, hogy akkor értesült csak tökéletesen hűségesnek, őszintének hitt házastársa hűtlenségéről, amikor az egy napon, a barátnőjétől hazafelé tartva kocsijával karambolozott, és belehalt sérüléseibe. Nos, azt hiszem, az ő érzéseihez hasonlóakat éltem át én is, amíg Ferire vártam.
    Amikor este hazaérkezett, nem kellett túl jó megfigyelőnek lennie, hogy rögtön lássa rajtam, nagyon nagy baj van. Ahogy bejött a házba, elővettem a levelet, és elkezdtem hangosan felolvasni. Feri villámgyorsan cselekedett: kikapta kezemből a papírt, iszonyú gyorsasággal aprócska fecnikre tépte és kidobta, majd széttárta a karját: "Milyen levélről beszélsz? Hol itt egy levél? Egyáltalán miről van szó? Az egész csak legenda, most találod ki." Én csak álltam megkövülve, óriási fájdalommal, de szó- és cselekvésképtelenül.
    Feri leleményessége, a tagadás eme elképesztő és a másikat letaglózó, bénító módja (amit egyébként nemcsak ekkor alkalmazott) ellenére azért ennek az első lelepleződésnek ezzel még nem lett vége. Feri, látva kétségbeesésemet, óriási csalódásomat, másnap taktikát váltott: a világon mindent megpróbált, hogy elhitesse velem, soha többet nem néz más nőre. Amilyen ostoba voltam, ezt el is hittem. Egészen az újabb lebukásig. Mentségemre legyen mondva, hogy csak addig, azután többé soha.
Az újabb eset nem váratott sokáig magára. Néhány hónap múlva egy másik barátnője vett célba...
{p}
A magánember
...
Ferit nemcsak a nők szeretik, hanem a férfiak is. A nőknek sokat adott, de a férfiaknak még többet; nyilván azért, mert azok nagyobb tisztelettel figyeltek arra, amit mond. Olykor az a benyomásom, hogy az utóbbiak jobban, okosabban és megalapozottabban rajonganak érte. Legjobb példám erre az édesapám, akit Feri megismerkedésük első pillanatában örökre elvarázsolt.
    Erre a nagy - és kényes - pillanatra 1972 őszén, a Bűnbeesés után előadásának szünetében az öltöző folyosóján került sor, ahova édesapám szigorú tiltásom ellenére ment be, hogy közölje Ferivel, neki elege volt Arthur Millerből, úgyhogy feleségével előremegy egy vendéglőbe, ahol várni fognak Ferire és rám. Édesapámnak - aki a világ legkedélyesebb embere volt, és akit mindenki imádott vidám, barátkozó természete miatt - egy hang sem jött ki a torkán a csodálkozástól, amikor Feri messziről meglátva őt, feléje rohant, és a következő szavakkal a nyakába borult: "Csaba, hol voltál ilyen sokáig, ezer éve nem láttalak!?" Édesapám látva, hogy van egy még nála is furcsább alak a földön, annyira megdöbbent, hogy csendesen visszament a nézőtérre végigülni a második felvonást is, mondván, neki ezt a csodabogarat jobban meg kell figyelnie.

Megható az emberek, kicsik és nagyok, öregek és fiatalok Feri iránt megmutatkozó szeretete, figyelme. Ez a szeretet még ma is töretlenül árad felé. Nemcsak olyan komoly emberek, mint például a világhírű borász, Bock József jött - holott nem ismerték egymást - az első szóra, és látta vendégül Feri nevében a Nemzeti Színházban helyet foglaló közönséget a születésnapi gála szünetében - és vált baráttá -, de az út mentén posztoló ifjú rendőrök is elmosolyodnak, és kedélyes: "Jó egészséget, művész úr, hogy vannak a lovak?", kérdéssel üdvözlik, amikor a szabálytalankodásom miatt megállított kocsinkból Feri kiugrik, és összetéveszthetetlen hangján megszólal: "Mi van, fiúk? Csak nincs valami baj?" Soha nem fordult még elő, hogy a személyes találkozás feletti örömükben, ne engedtek volna el büntetés nélkül - engem.

Néhány évvel ezelőtt történt, hogy egy esztrádműsor kezdete előtt a büfében várakozó művészek között üldögéltem. Mikor egy énekesnő belépett a helységbe, akit én "Szia, Andrea"-val köszöntöttem, a mellettem helyet foglaló színész felpattant, és roppant udvariasan kezet fogott a hölggyel, aki bemutatkozott neki, mivel személyesen még nem találkoztak. Pár pillanat múlva az illető színész felém fordult és odasúgta: "Ja, azt hittem, Rost Andrea. Ha tudom, hogy nem ő, nem vagyok ilyen lelkes." Ebben az egész történetben engem nem is az vágott fejbe, amit mondott, hanem az, hogy elmondta. Nem szégyellte, vagy már nem is vette észre, hogy - enyhén szólva - milyen furcsa a magatartása.
    Ezt az epizódot azért meséltem el, mert ezzel több száz oldalon összehordott jelzőnél is világosabban tudom érzékeltetni: Feri milyen NEM. És hogy miért tartja ezt a második részben megszólalók mindegyike érdemesnek róla megemlíteni...
{p}
A zseni
...
- Feri, te tudod magadról, hogy zseni vagy?
- Ha zseni alatt azt az embert értjük, aki többet tud, többet érez, több titkot ért ebből a világból, akkor igen.
- Nem az a zseni, akinek a legjobb kifejezőeszközei vannak? Nem lehet olyan, hogy valaki sokat tud, de ügyetlen ennek felmutatásában? Például Szent Pál apostol, aki egyike azoknak, akik a világtörténelmet, az emberek gondolkodását a legmélyrehatóbban befolyásolta, nagyon rossz előadó volt. Hallgatósága sokszor kicsúfolta, ami bántotta is.
- Lehet, de beszéd helyett megírta a leveleit. Akik valóban többet tudnak, mint mások, azoknak csak a saját kifejezőeszközüket kell megtalálniuk. Akik ismerik a titkokat, azok vagy leírják, vagy lefestik, vagy lekottázzák. A zseniséghez az is hozzátartozik, hogy a bennünk levő értéket ki kell adnunk magunkból, a világot meg kell ismertessük azzal a többlettel, ami a sajátunk. A színész estéről estére valamilyen szerepen keresztül hozza világra, érvényesíti ezt a tudást. Akinek csak a gesztusai feltűnőek vagy hatásosak, de valójában nincs mit közölnie, nem zseni, hanem kókler. Ez pedig előbb vagy utóbb lelepleződik. Én soha nem gondolkodtam azon, hogy zseni vagy nem zseni. Csak abban voltam bizonyos, hogy többet tudok, mint a többiek.
- Én úgy érzékelem, hogy most egy tisztulási folyamat zajlik a színházzal kapcsolatban. A nyolcvanas években még a téged szeretők és elismerők is ilyeneket nyilatkoztak - mint például a Deák Attila által rólad írt kötetben Avar István -: "Hogy a színházkultúra, a színháztörténet mit fog Bessenyeiről 20-30 év múlva tanítani - azt az ördög sem tudja." Mára ez a kérdés már eldőlt. Mert ki emlékszik már arra, hogy helyetted, majd utánad ki játszotta még Bánkot, Othellót, Leart, hogy csak ezeknél a szerepeknél maradjak. A te alakításaidra viszont sok-sok év távlatából is sokan, sőt - szinte úgy tűnik - egyre többen emlékeznek. Mióta érezted, hogy többet tudsz, mint mások?
- Kezdettől fogva.
- De hiszen kóristaként kezdted!
- Ahogy beléptem a színházba, igen, már kóristaként tudtam, hogy jobb vagyok, többet tudok, mint mások, amit csinálok, tisztábban teszem. Mert nagyon odafigyeltem erre. Nagyon akartam tudni ezt a világot. Mert ahonnan jöttem, ott nem lehetett a világot megismerni. Ahova pedig bementem, a színházba, ott ki volt tárva a világ. És ezt nekem meg kellett ismernem, ebben nekem részt kellett vennem, ezt nekem működtetnem kellett. Nem egyszerűen csak voltam benne, hanem végiggondoltam és végiggondoltattam másokkal is. És odafigyeltem, hogy akikkel végiggondoltatom, azok ugyanazt tudják az ismeretekkel kezdeni, mint én. És ha képes voltam felhívni a figyelmüket, akkor ők tovább tudták vinni ezeket a gondolatokat.
- Veled született ez az adottság, vagy szerezted?
- Egyszerűen velem született. Az a környezet, amelyben felnőttem, nem adott módot arra, hogy ilyen kérdéseken törjem a fejem. De már az iskolában is különb voltam. Mindig én voltam a "vigyázó". Ha valamelyik tanár nem ért rá, én feleltettem a többieket, és én vigyáztam, ki mit válaszol. Már akkor is kiválasztottak. És az élet is kiválasztott. Én pedig megfeleltem ennek a kihívásnak.
{p}
A pálya
A kezdetektől 1950-ig
...
Feri tehát első ízben 1944. augusztus 16-án lett rendes, szerződtetett tagja a Nemzeti Szín-háznak, amely ekkor Kovách Aladár személyében új igazgatót is kapott. Az ő megnyitó beszédéből érdemes néhány részletet közölni: "A Nemzeti Színház hivatása a magyar dráma ébresztése. A színház őrzője és istápolója a tiszta magyar nyelvnek, a magyar beszéd dallamának. Feladata a legmagasabb rendű nemzetnevelés: az egész magyarsághoz szól, mélyíti a magyarság történelmi tudatát és önismeretét, nemesíti ízlését. A nemzeti színházi hagyomány nem jelent stílusmerevséget, nem jelent elzárkózást, hanem jelenti a klasszikus és élő világirodalom nagy örökségét, tehát a két vágányon párhuzamosan futó nagyvonalú műsorpolitikát. A szellem szigete ez. Író, színész egymástól gyúl ki itt; aki ezt nem érti, és másutt keresi a színházat, nem lehet Prosperója e szigetnek. A Nemzeti Színház nem kísérleti színház. Hozhatja a kor legforradalmibb drámai mondanivalóját, de mindig az időtállóság igényével."
    Ismerősen csengenek ezek a mondatok: az ekkor 25 éves Bessenyei Ferenc soha nem fogja elfelejteni őket, kitörölhetetlenül beléívódnak, magáévá teszi mondanivalójukat, és egész életén át ezek szerint dolgozik, és ezeket hangoztatja.
    Ferivel egy időben (többek között) a következők lettek a Nemzeti új tagjai: Oláh Gusztáv, Nádasdy Kálmán rendezők, Varga Mátyás díszlettervező, Dayka Margit, Szeleczky Zita, Turay Ida, Bánhidy László, Szakács Miklós színészek. Feri szeptember 16-án Bánffy Miklós A nagyúr című darabjában debütált; a főbb szerepeket Kiss Ferenc, Szőrényi Éva, Ungváry László, Apáthi Imre játszották. Feri az udvar-ispánt alakította olyan epizódszereplők mellett, mint Csákányi László, Pásztor János és Balázs Samu.
    Az egy hónappal ezután bemutatott darabban, Sardou Szókimondó asszonyságában már a színlap második helyén olvasható a neve: Dayka Margit mellett ő volt Lefebvre őrmester (azokon az előadásokon, amelyeken Rajczy Lajos alakította Lefebvre-öt, ő Lauristont játszotta). 1944. december elsejéig összesen 47 nemzeti színházi előadásban szerepelt. Aztán jött Budapest ostroma - és egy új világ kezdete.

Feri, aki az ostromot budai lakásában (és nem a ház pincéjében, ahova tériszonya miatt nem tudott lemenni) vészelte át, az első napon, amikor csónakkal át tudott kelni a Dunán, elment jelentkezni a Nemzetibe, ahova - legalábbis ő így gondolta - érvényes szerződés kötötte. Onnan azonban ezzel a felkiáltással: "Hogyan képzeli, hogy olyan valaki, akit Kiss Ferenc ajánlott a Nemzetibe, valaha is átlépheti ez épület küszöbét?", pár perccel belépte után páros lábbal rúgták ki.
    Ezt követően a Budai Színházban próbálkozott...
{p}
1950-től 1973-ig
...
- Feri, hogyan élted át azt a korszakot, amelyet a színháztörténészek, rendezők, nézők úgy fogalmaznak, hogy abban Bessenyei Ferenc jelentette "a színészt"?
- Bennem összegződött mindaz a színházzal szembeni erkölcsi, művészi nagyság, amit a közvetlen elődeim, például Uray, Lehotay, Csortos magukban hordoztak. Ezek az emberek a színházban semmi vacakot nem tűrtek el.
- Mennyiben voltál mellettük tudatában annak, hogy egy kultúrtörténeti korszak meghatározó egyénisége vagy?
- Állandóan benne voltam a legnagyobb előadásokban. Én vezettem, én fogalmaztam ezeket. És annyira belemerültem a munkámba, olyan sokat dolgoztam, hogy nem volt időm elmélkedni, pláne nem megfogalmazni ilyeneket, hogy "korszakalkotó vagy sem". Nem figyeltem erre, dolgoztam, dolgoztam, dolgoztam. De nemcsak Marton, Major, Gellért rendezett, hanem Nádasdy Kálmán is, aki egyébként az Operaház rendezője volt. Ő is bekapcsolódott a Nemzeti Színház munkájába. Innentől kezdve az ő irányításától, a vele való beszélgetésektől szárnyakat kapott az életem. Ő nem adott instrukciókat a színpadon, hanem a folyosón, két cigarettaslukk között mondta el, mi jó, mi rossz, hogyan kell tovább lépni. Ő megkoronázta mindazt a sok nagyszerű ismeretet, amit addig összeszedtem a többiektől, és amivel magamtól rendelkeztem. Leigazolta, hogy jó úton jártam, és rávezetett a "hogyan továbbra".

Egy nép a politikai vagy idegen hatalmak általi elnyomás alatt mindig a kultúrájából, a művészetéből, a nyelvéből kap erőt és lehetőséget a túléléshez. Így volt ez a XIX. századi reformkorban és a XX. század ötvenes éveiben, körülbelül a hatvanas évek első harmadáig is. Ekkor azonban párhuzamosan a politikai szigor egyes területeken megnyilvánuló enyhülésével - ennek következményeként - a kultúra, a művészet és az erkölcs területén a hanyatlás kezdődött el.
{p}
1973: Tevje és Othello
...
1972 nyár elején két fontos, Feri további pályáját alapvetően meghatározó dolog történt. Egyfelől hírt kapott arról, hogy az Operettszínház tervbe vette a Hegedűs a háztetőn című nagy sikerű musical bemutatását az ő főszereplésével, másfelől Labanc utcai albérletében meglátogatta Ádám Ottó, aki legnagyobb szerepe, az Othello ismételt színrevitelének, és ezzel természetesen egy újabb Madách színházi szerződésnek a tervét hozta magával.
    Mindezek a tervek azonban egyelőre még távolinak tűnnek, először a nyár jön, és vele egy nagyon kellemes kiruccanás: A szabin nők elrablása a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Kiváló együttes gyűlik össze: Bilicsi Tivadar, Tolnay Klári, Domján Edit, Kállai Ferenc, Bodrogi Gyula, Voith Ági, Egry Márta. Feri a "rossz utakra vitt" tanárt alakítja, és estéről estére jókedvűen bolondozik a szolgálóját megformáló Domján Edittel. Az előadások után a Budai Parkszínpadon játszó színészekkel "bulizunk", és ekkor kerülünk közelebb a Bodrogi házaspárhoz és a Domján-Szécsi kettőshöz. Hónapokon keresztül Bodrogiék lakásán töltjük a szabad estéket, ahol Gyuszi tanácsokkal látja el Ferit Tevje megformálásához. Ősz végén aztán eldől a nagy kérdés: Vámos László engedélyt kap a musical bemutatására, a Nemzeti pedig kiadja Ferit az Operettszínháznak: megkezdődhetnek a Hegedűs a háztetőn próbái.
    Azt hiszem idő- és papírpocsékolás lenne sokat időznöm ennél a produkciónál. Senki számára nem volt, és nem kétséges ma sem, hogy Feri élete egyik legjobb alakításával minden korra érvényes, élvezhető, örök életű Tevjét vitt színpadra. Ahogy Kovács Zsuzsa a második részben elmeséli: ezekben a hónapokban az egész ország az Operettszínházra figyelt, a színészek csapatostul jöttek megnézni az előadást és ünnepelni a boldog színészeket. A diadal és öröm tökéletes volt, miként erről Földes Anna a korabeli kritikák feldolgozása után a Bessenyei című könyvben beszámol: "A fogadtatás ezúttal egyértelműen és egyhangúlag lelkes. A közönség tombolva ünnepli az előadást, a kritikusok levelenként és koszorúban is kínálják a babért", áll az 1973-as bemutatást méltató szövegben, majd a második, 1985-ös utániban: "A legértékesebb dicséretet Bessenyei a legilletékesebbtől kapja. A komponista Jerry Bock, aki csak a felújításon láthatta a magyar tejesembert, elragadtatva nyilatkozik az előadásról. Bessenyei 'az egyik legkitűnőbb Tevje, akit valaha láttam. Talán nem is játszotta még soha ezt a szerepet ilyen hatalmas, robusztus egyéniség. És micsoda roppant hangja van'."
    Feri gyakran kezdi dicsérő mondatait ezzel a megfogalmazással: "Köszönöm a sorsnak, hogy...", és jön az éppen aktuális alkalom megnevezése. Ebben az esetben ez a frázis tökéletesen fedi a valóságot: Feri valóban hálás, hogy eljátszhatja Tevjét. Amióta én ismerem, biztos, hogy soha nem vágyott ennyire szerep után, és soha nem izgult ennyire, hogy megkaphassa, azaz hogy színháza - ekkor még a Nemzeti - kiadja (akkoriban ugyanis az ilyesmi még nem általánosan bevett szokás). Örömét csupán mérsékli, de nem törli el teljesen az első bemutatót pár hónappal követő betiltás sem.
{p}
A Hegedűs diadalmenete után a fentebb említett terv második felének megvalósítása következett. Ádám Ottó, a Madách Színház igazgatója levélben kérte igazgatótársától Bessenyei Ferencnek 1973 őszétől a Nemzetiből a Madáchba történő átszerződésének engedélyezését. Ottó kifejezetten az Othellóra hívta Ferit, ennek próbái már 1973 tavaszán megkezdődtek.
    És ezzel eljutottam Feri pályájának legfurcsább, legkényesebb. Legtragikusabb, és egyben az egyik leginkább feldolgozott, kitárgyalt állomásához. A bemutató óta eltelt 31 évben szinte senki nem nyilatkozott Feriről hivatalosan, nem beszélt barátian vele anélkül, hogy ezt az Othellót ne említette volna meg. Úgy gondolom, e témával kapcsolatban az embereket három részre lehet osztani: 1. akik dicsérték a velük szemben állót, és szapulták a távollevőt; 2. akiknek egyértelműen és bevallottan tetszett a Madách színházi előadás; 3. akiknek nem tetszett, sőt felháborodtak rajta. Azt hiszem, a gyarló emberi természetből az következik, hogy az első csoportba tartozók voltak, vannak többségben. A másodikba a hivatalosan megszólalók és a jobbára fiatalokból álló közönség nagyobb része került; a harmadikba azok, akik visszautasították, vagy valamilyen okból nem fogadták el Shakespeare drámájának ezt a feldolgozását. Az általános vélekedéstől eltérően ezek között még kritikusok is akadtak - való igaz, hogy sokkal kisebb számban, mint a lelkendezők.

Othello-ügyben már írtam egy hosszabb értekezést, amit egy szakembernek is odaadtam. Ő nagyon udvariasan, sőt kedvesen közölte velem, hogy írásomból egyértelműen az derül ki, hogy se a színházhoz, se Shakespeare-hez, se az emberi természethez nem értek semmit, így hát az egyetlen hasznos dolog, amit tehetek, ha a papírlapokat begyújtásra használom a hozzám legközelebb eső kályhába. Se megbántani nem akart, se én nem vettem annak jóakaratú tanácsát: mindössze nem fogadtam meg. Már az 1987-ben megjelent első könyvemben vettem magamnak a bátorságot, hogy a színházról egy laikus néző, egy itt, most, ebben a világban élni kényszerülő állampolgár szemszögéből elmondjam a véleményemet. Akinek a mindennapi életünk védelmében - úgy gondolom - joga van tiltakozni az ellen, hogy bárhol, bárki, bármilyen ürüggyel a "gonoszt" szimpatikusnak ábrázolja, mutassa be. Pedig akkor sokkal kevésbé voltam erre felkészülve. Most körülbástyáztam magam a korabeli kritikákkal, az azóta könyvekben megjelent összefoglaló visszaemlékezésekkel, és nem utolsósorban az ennek a könyvnek második részében szereplők gondolataiból, nyilatkozataiból levonható tanulságokkal.
{p}
...
Nos, körülbelül ennyi volt, amit még könyvem írása előtt az Othellóról megfogalmaztam. Ehhez az azóta nyert tapasztalataim, újonnan szerzett ismereteim alapján még a következőket fűzöm hozzá.
    Se Shakespeare, se Jan Kott, se Ádám Ottó, se Mészöly Dezső nem talált ki semmi újat, amikor rájött, hogy az "ördög akkor a legveszélyesebb, amikor álruhát ölt". Ez az alapvető igazság már az ember megteremtése után a paradicsomban világossá vált: a csábító kígyó nem rohadt gyümölcsöt, hanem a kert legszebb almáját kínálta Évának. A Biblia és az egyháztanítók a kezdetek óta nem szűnnek meg figyelmeztetni az embereket: a gonosz legnagyobb csele, hogy a csepp mérget a legkívánatosabb étek közé keveri.
    A művészetnek éppen az az egyik feladata, hogy ezt az emberekre állandóan leselkedő veszélyt feltárja, a gonoszt egész rútságában leleplezze. Nem pedig az, hogy szimpatikussá tegye. A Madách Színház Othello előadásának legnagyobb, és ha úgy tetszik, egyetlen hibája (bűne), hogy Jágót, ezt a velejéig romlott embert - és vele tetteit - "merész lendületű 'sármőrként' állította a zömmel fiatalokból álló, fogékony közönség elé".

Kinevettek, amikor színészek előtt azt mondtam, hogy a világ romlásáért ez az Othello, és az ehhez hasonló előadások is felelősek. Számomra furcsa, hogy éppen ők nem hisznek a színház ember- és társadalomformáló erejében. Feri viszont azok közé tartozik, akik töretlenül, egy életen át hirdetik, hogy színházat csak akkor érdemes csinálni, csak akkor érdemes rá pénzt és energiát költeni, ha nem önmagát, hanem az emberek javát szolgálja.
    "Ha egy színész egy néptanító erkölcsi szintjére felküzdi magát, már nem élt hiába", Ferinek ez az ismert, számtalanszor elmondott kijelentése nem puszta szólam, hanem a mélységes hivatástudat és a színház és az emberek iránti elkötelezettség kifejeződése, megvallása. "A gonosz felmutatása még senkit nem riaszt el annak megtételétől. De a tiszta történet felkeltheti az emberekben az önbecsülésnek, az emberi méltóságnak, az önbizalomnak azt az érzését, amelyre szüksége van neki és a társadalomnak is. Semmi másra nincs szükség! Az erkölcs a legsérülékenyebb bennünk, az erkölcsi energiánk a legsérülékenyebb; azt lehet kiűzni rossz befolyással, rossz példával, azt lehet a legkönnyebben kikezdeni!" - foglalta össze gondolatait a színészet feladatáról Feri 1976-ban.

Végezetül az a tény sem hanyagolható el, hogy Feri nagy hibát követett el, amikor belement egy olyan munkába, ahol a rendező nem őt "szerette". Neki és a hozzá hasonló nagy formátumú színészeknek, ha főszerepet, drámai hőst alakítanak, elengedhetetlenül szükséges, hogy akivel együtt dolgoznak, az rájuk építse, köréjük rendezze az előadást, őket tartsa a produkció legfontosabb tényezőjének, és igenis őket szeresse a legjobban.
    Egyik beszélgetőpartnerem mesélte, hogy Kerényi Imre azért tudott Ferivel kisebb szerepet is sikeresen eljátszatni, mert "lélekben letérdelve elé imádta", és így instruálta. Koltai Tamás Színházfaggató című könyvében viszont ezt írja: "Ádám Ottót egyetlen szereplő, Jágó lélektanán kívül semmi más nem érdekli a darabban."
{p}
1973-tól
...
Feri ugyan soha, sehol - se a színházban, se a filmgyárban - nem kötött ki semmit (nem is tehette volna), mégis egész lénye, múltja, viselkedése azt sugallja, hogy "magyarnak lenni egy nép sorsához illő magatartás", és hogy "a színház az emberi szellem tisztessége, az emberi szellem legmagasabb rendű igényei közé tartozik."
    Ezek azok a gondolatok, amelyek szerint dolgozni akart, amelyeket úton-útfélen hangoztatott, és amelyeket 1976-ban így fogalmazott meg: "A színháznak az emberi tisztességnek, nagyságnak, hősiességnek kell megbecsülést szereznie. A színház az egyetemes magyar kultúra gerincvonalában kezdődött, és ott is van a helye. Ha a perifériára züllik, akkor megalázó arra is, aki nézi, arra is, aki csinálja. A színházak a lenyűgöző példáknak, szellemeknek temploma. El tudja valaki képzelni, hogy egy témájában, eszközeiben brutális mű hatásában nem brutális? A színháznak a Csehov által megfogalmazott általános érvényű elvárásokat kell hirdetnie: 'Az ember legyen mindenben szép: arcban, ruhában, lélekben, gondolatban!' A tragédiák tanulsága: hogyan dönt az ilyen felismerések pillanatában a drámai hős? És mert jól kell döntenie, a tanulság is hasznos. Hiányolom a döntéseket a mai magyar színpadokon. Nem lettünk egy kicsit Poloniusok, akiknek 'bohózat kell, vagy trágár adoma, különben elalszik?' Mit vár a művészet a durvaság, a kegyetlenség örökös fitogtatásától? Hogy majd elmegy az emberek kedve a durvaságtól a durvaság láttán? Nem érne többet egy jó szó, egy tiszta gesztus, amely az ember méltóságára emlékeztet?"

És mivel Feri nemcsak "prédikálta", de komolyan is gondolta ezeket a mondatokat - és dolgozni is ezek szellemében akart -, az 1970-es évektől kezdődően egyre nagyobb konfliktusai támadtak egyre "modernebbé" váló világunkkal.

...
Ami viszont alaposan és örömteli módon "megmozgatta", az az 1974 szeptemberében elindult "új művészi élete", önálló estjeinek sorozata volt. Erről bővebben a második részben Gyarmati István mesél majd, aki alkotótársaként ment vele ezekben a gyönyörűséges években, amikor "nem akadt az országnak olyan eldugott falva, olyan kicsiny művelődési háza vagy kocsmája, ahol Feri ne lépett volna fel, ahova nem vitte volna el az emberi szellem méltóságát hirdető írók üzenetét".
    Ezek az esték és a gazdag nyári programok, szabadtéri színházi produkciók, no meg a rengeteg tévéjáték és tévéfilm, amelyekben szerepelt, továbbra is megadta neki a munka, a hivatása örömét, a nézőknek pedig azt az élményt, amit Bessenyei Ferenc játéka jelent.

1980-tól ismét a Nemzeti Színház tagja, ahol ebben az időben születik a következő anekdota: A színház portásnője rászól egy befele igyekvő férfira: "Ide nem lehet csak úgy bemenni!" "Én vagyok az igazgató", válaszol a fenyegető hangra az úriember. "Azt mindenki állíthatja", dörgi le a Nemzeti bejáratánál évtizedek óta folyamatosan őrködő portásnő.
    De akárki jön, és lesz ideig-óráig a Nemzeti mindenható ura és egy újabb csapat vezére, egy dologban mindegyikük egyetért: Bessenyei Ferencre nincsen szüksége.
    Feri 1981-ben, 62 éves korában azzal a felkiáltással: "Nem vagyok hajlandó saját visszaminősítésemhez asszisztálni", benyújtja nyugdíjaztatási kérelmét, amelyet az akkori vezetőség azonnal és megkönnyebbülve elfogad. Noha nem sokkal később visszamegy (még ma is a Nemzeti-Magyar Színház rendes, szerződésben levő tagja), soha többet nem lesz színháza "szerves" része. Soha többet nem fognak itt úgy tekinteni rá (az egy Sik Ferenc kivételével, de róla majd később), mint a "saját kutyájuk kölykére", aki hozzájuk tartozik, megszokott résztvevője a mindennapi munkának. Ehelyett olyan számukra, mint egy kellemetlen idegen, akinek külön kell keresni valamilyen feladatot. Az elmúlt húsz évben anyaszínházában szinte nem fordult elő egyszer sem, hogy valakinek szüksége lett volna Bessenyei játékára. Nem a saját "ügyükben" való közreműködőt láttak benne, hanem olyasvalakit, akiről a közvélemény és színházi múltja várja csak el, hogy kedvéért elővegyenek valamilyen darabot.
    Csakhogy ezek az "előrángatott" művek többnyire már senkit nem érdekelnek, a színházi közéletben nem tényezők. Így fordulhat elő, hogy szinte nincs olyan ötvenévesnél fiatalabb színész, aki élőben látta volna Ferit színpadon. Ez elképesztő! Olyan, mintha egy fiatal festő soha nem látta, nem tanulmányozta volna például Leonardo, Michelangelo műveit!
{p}
Ha Feri bibliográfiájában összehasonlítjuk az 1950-től 1967-ig terjedő időszakot az 1980-tól kezdődővel, még a laikus számára is fölöttébb feltűnő dologra bukkanunk. Amíg az előbbiben szinte mindig ugyanazok rendezték, addig az utóbbiban nem akadt két darab, amelynek ugyanaz lenne a rendezője. Ha ehhez még azt is tudjuk, hogy csaknem minden nemzeti színházi bemutató előtt valami nyugtalanság zavarta a munkát, bizonytalanság mérgezte meg a levegőt, nem csodálkozhatunk, ha Ferinek olyan rendezőkkel kellett együttműködnie, akik vagy egyáltalán nem ismerték, vagy túl fiatalok és tapasztalatlanok voltak, és ezenfelül még a figyelmüket is megosztották a háttérben dúló csatározások. Ilyenkor fordul elő az a helyzet, amit Törőcsik Mari nagyon világosan magyarázott el nekem: a magára hagyott színész megszokott eszköztárához nyúl, mert a rendező nem képes többre, újra inspirálni őt.
    Egyik beszélgetőpartnerem feleségével, egy énekesnővel kapcsolatban világított rá arra a kézenfekvő tényre, hogy egy "Feri szélességű" művésznek elengedhetetlenül szüksége van arra, hogy valaki a színpadon a "helyes mederbe" terelje. Feriről - teljesen indokolatlanul - az a hír járja, hogy nehéz rendezni. Erre a téves vélekedésre utalnak azok a kérdések, melyeket az utóbbi időben különböző riportokban feltettek neki. Holott ennek az ellenkezője igaz! Ha Feri és rendezője "közös nevezőn dolgozik" (és 1967-ig ez volt az általános), akkor a rendezőnek "könnyű dolga van vele, mert benne egy nagyon kedves, lágy, picike ember él". És ez a lágy ember a színpadon rendkívül fegyelmezett, "tudatosan alkotni akaró" művész. (Éppen ez a fő különbség közte és a minden korban megjelenő "zseniális" fenegyerekek között, akiket az alakjuk köré szőtt legenda, renitensségük, nem pedig művészi nagyságuk tesz felejthetetlenné.)
{p}
Jelen
...
1996 márciusában, 77 éves korában, Páskándi Géza Vendégség című darabjában még abszolút főszerepet játszott, 80 oldalas szöveggel. Ősztől kezdve azonban egyre többet panaszkodott, ezért egy évvel később minden szerepét leadta és, a Légy jó mindhalálig intermezzójától eltekintve, végleg otthagyta a "világot (és az ő életét) jelentő deszkákat".
    A korral járó összes panaszt és kényelmetlenséget ebben az egy szóban foglalt össze: "szédülök". (Ami - ha igaz - nem is csoda, hiszen zsákszámra szedi a különböző nyugtatókat, amiket ő a gyógyszertárakban recept nélkül is minden mennyiségben megkap.) Kezelték így, kezelték úgy, kezelték kórházakban (ami eddig mindig csaknem katasztrófával végződött), kezeltem én homeopátiával, panaszkodása nem szűnt meg. Orvosi leletei negatívak, semmije sem fáj, látása, hallása objektíven is jobb, mint az enyém. Forró nyári napokon, amikor a hőmérő 40 fokot mutat árnyékban, a lesötétített szobából félájultan lesem az egész nap kint üldögélő és békésen újságot olvasó Ferit. Amikor beköszönt a hideg, és rám több réteg ruha, sál, sapka, bundacipő kerül, ő egy szál ingben, nyári cipőben - ha nem éppen zokniban - közlekedik az udvaron. Körülöttünk egyedül neki nincs semmi baja, miközben napi 24 órában, évi 365 napban ecseteli fűnek-fának megrázó és elviselhetetlen sorsát, és kiáltja világgá szörnyű panaszait. (Amit én, szinte érthetetlen módon, képtelen vagyok elengedni a fülem mellett. Úgy gondolom, ez azért van, mert a "beteget" is ugyanannyira hitelesen alakítja, ahogy nagy, híres drámai szerepeit.)

...
A színház ma is érdekli, hiába nem vesz már részt aktívan benne. Havonta - nyáron is - több előadást nézünk meg a legkülönbözőbb társulatoknál. A régi és új Nemzeti, a József Attila, a Turay Ida Színtársulat összes premierjén ott van, a többi színházba egyes színészek kedvéért jár el.
    A színházba menésünk előtti koreográfia évek óta változatlan formában és tartalommal a következőképpen játszódik le: indulás előtt fél órával odamegyek hozzá, mélyen a szemébe nézek, és megkérem, hogy vegye fel a "színházba járó" ruháját (ami nem sokkal jobb, mint az otthoni, de hát ezekhez ragaszkodik, nem lehet rá mást adni). Bejelentésemre, ami pedig - ha bemutatóra megyünk - nem lepi meg, hiszen az újságokból már értesült róla, olyan mozdulattal ragadja meg az asztal szélét, mint aki rögtön felkapja, és hozzám vágja, majd kétségbeesetten a hajába túr, és sztentori hangon üvölteni kezd: "Meg akarsz ölni? Hát nem érted, hogy nem tudok járni? Hogy nem látok?" - "Feri, itthon csak egyik székből a másikba ülsz, nem jobb akkor, ha elmegyünk?" - "De rosszul leszek, hívni kell a mentőket!" - "Akkor kifejezetten előnyös, ha közelebb vagyunk a városhoz."
    Mialatt ilyen kedélyesen elüvöltözünk egymással, Feri már kezdi is a vetkőzést, hogy nem sokkal később illatosan, kicsípve magát, a kocsiban ülve kiabáljon vissza, miért nem jövök már. A tanyánktól 500 méterre levő első kanyar előtt - mindig itt - kijelenti, hogy valójában nagyon szívesen jön velem színházba; éjszaka pedig, a hazafelé vezető úton megállás nélkül arról beszél, hogy milyen jó, hogy elmentünk, és mennyire örül, hogy látta az adott előadást - akár jó volt, akár nem, mert őt a rossz is érdekli. Ezt a jelenetet néha hetente többször is "eljátsszuk", ami egy kívülálló számára nyilván jó szórakozást jelentene, nekem viszont minden alkalommal valódi izgalmat és megpróbáltatást okoz. Feri kezdeti tiltakozása (hiszen ebben is hiteles) ugyanúgy megvisel, mint egészségügyi panaszainak szünet nélküli ismételgetése. Így aztán, hiába jött el - és hiába örült ennek utólag - eddig még mindig, soha nem bízom abban, hogy ezt aznap is megteszi.

...
Ma is pontosan tudja, pontosan fogalmazza meg, mi a baj: ugyanúgy, ahogy egész életében, ha a színházról, a közélet tisztaságáról volt szó. Ezt a fajta "közléskényszert", jobbítási szándékot nevezik kollégái néha "hőzöngésnek", "logikátlanul önmagának is ellentmondó meg-nyilatkozásnak". Én 34 éve élek mellette, hallgatom tépelődéseit, felszólalásait, olvasom írásait, de soha, sehol nem találtam ellentmondást, logikátlanságot, fölösleges "hőzöngést" szavaiban. Csak fájdalmas, e népet és a nép kultúráját, a színházat féltő izzó szeretetből fakadó érzelmi kitöréseket.
{p}
II. rész
Bevezetés
Feri szokta mondani, hogy nem az a tehetséges ember, aki mindent maga akar fel- és kitalálni, hanem az, aki a látottakból-hallottakból újat, értékeset, sajátosat képes alkotni. Vagy e tanítása hatására, vagy a magam természetéből fakadóan, én sem szégyelltem soha, sőt büszke voltam, vagyok arra az adottságomra, hogy tudok "ötleteket gyűjteni". Hogy abból, amit bárhol, bármikor látok, tapasztalok, sok mindent felhasználok, sikeresen olvasztok be a magam munkájába.
    Nos, ennek a második résznek az ötletét több, hasonló témájú könyvből merítettem. Ezek olvasása után merült fel bennem a gondolat, hogy én is megkérdezek pár embert Feriről és Feri kapcsán a színházról. Felkérésemre ki saját írásával, ki egy velem folytatott beszélgetéssel válaszolt. Hogy ki mivel, az az olvasó számára az írások szerkezetéből könnyen kiderül.

A Feriről eddig megjelent könyvekben olyan művészek nyilatkoztak, akik mind korban, mind munkája során a legközelebb álltak hozzá (például: Agárdy Gábor, Avar István, Huszti Péter, Kállai Ferenc, Raksányi Gellért). Ezért én nem őket, hanem olyan kollégáit kérdeztem, akik eddig nyilvánosan még nem beszéltek róla.
    A megszólalókat Feri szemszögéből több csoportba lehet osztani. Az elsőbe azok a pályatársak kerültek, akik - még ha többségük jóval fiatalabb is nála -, de mégis vele egy korban, egy légkörben és olykor még együtt is játszottak. A másodikba azok, akik már valóban a következő generáció tagjai, de pályájuk során többször találkoztak Ferivel, sőt, közülük némelynek neve egy-két produkció kapcsán szétválaszthatatlanul összeforrott az övével. Majd azok a fiatalok jönnek, akik pályájuk kezdetén még partnerei lehettek Ferinek egy-egy darabban. A negyedikbe azok tartoznak, akik koruknál fogva szintén játszhattak volna vele, de sajnálatos módon erre mégsem került sor. Az ötödikbe a még fiatalabbak, akik már csak a nézőtéren láthatták az őket figyelő Bessenyeit. Végül a hatodikba néhány civil "szereplő", akik valamilyen módon életünk részesei voltak vagy még mindig azok.
    Természetesen boldogan faggattam volna azokat a nála idősebb vagy az ő generációjába tartozó, sőt nála fiatalabb kollégáit, akik élete legjelesebb pillanatainak voltak részesei. Sokat adnék érte, ha megkérdezhettem volna például
- Kiss Ferencet, aki első alkalommal hívta a Nemzetibe Ferit, hogy mit látott a fiatal Bessenyeiben;
- Somlay Arturt, hogy 1951-ben a Nemzeti színpadán meghajló Petúrként mit érzett az akkor 34 éves Bessenyei-Bánk előtt;
- Dayka Margitot, aki 1944. szeptember 16-án, Ferivel egy napon lépett először a közönség elé a Nemzeti színpadán, és akinek élete utolsó tévéjátékában, A nagymamában is Feri volt a partnere;
- Kiss Manyit, aki minden este kiment a portálba meghallgatni Bessenyei Tyetyerev-monológját, hogy miért tette ezt, és miért sírdogált ezalatt;
- Ruttkai Évát, akivel színpadon mindössze egyszer találkozott, de akivel számtalan tévéjátékban és filmben játszott együtt, hogy milyen volt Ferivel együtt bolondozni a Képzelt beteg televíziós feldolgozásában;
- Kálmán Györgyöt, hogy miért tartotta kortársai közül Ferit a legtöbbre;
- és Simándy Józsefet, Básti Lajost, Lukács Margitot, Őze Lajost, Mészáros Ágit, Olty Magdát, Sinkovits Imrét és másokat, hogy milyen volt Ferivel játszani. - De ők már sajnos nem válaszolhatnak.

Az idegen ötletet, a pályatársak megkérdezését, oly módon tettem a "saját alkotásommá", hogy az interjúkhoz csaknem mindenütt hozzáfűztem egy személyes vallomást, rövid bemutatást. Ezekből az tűnik ki, hogy milyen kapcsolata volt Ferinek a megszólalóval. Ezen kívül nem arra kértem választ, hogy szerintük milyen színész és ember Feri, hanem azt szerettem volna mindenkitől megtudni, hogy az ő pályájukra, életükre milyen hatás gyakorolt. Így az itt következő nyilatkozatoknak maguk a szerzők a főszereplői.
    Jó "játék" volt ez a kérdezősködés, ugyanakkor roppant tanulságos is. Minden nyilatkozatban találtam valami újat, valami eredetit Feriről, a színházról és a színészmesterségről, ami e témákban jelentősen gazdagította, bővítette ismereteimet.