Lepkevadász Mexikóban

Az egyik gyökerénél forrás ered, mellette, kidőlt társának törzsén, férfi üldögél. Bíró Ferenc a pesti József körútról. Előtte gyűjtődobozkája, benne a kloroformban zöld páncélú ugróbogarak alusszák örök álmukat. Felnyitja a tetejét, újabb áldozatot tesz melléjük, itt mászott a fa törzsén. A bogár kapálódzik ugyan, ám semmi esélye, a férfi gyakorlott gyűjtő, több évtizede járja a világot, zsákmányolja a bogarakat, lepkéket, hüllőket, kutatja az ásványokat.
De most jólesik egy kicsit a pihenés, hajnal óta talpon van. Igazít a dobozon, még csak véletlenül se maradjon rés rajta, ne ömöljön ki a szerzeménye. Vigyázni kell rá, ez az út nem úgy sikerült, mint a korábbiak, talán tizedannyi bogarat talált. A lepkékről nem is beszélve, jóllehet eredendően értük indult Közép-Amerikába.
A hurrikánok megtették a hatásukat, gondolkodik el; utánuk a lehűlés, a telihold, egyik sem a bogárjárásnak kedvez. Ettől azonban még lehetne gazdagabb is a zsákmány. Ám mégsem az, s ennek az oka korántsem csak az időjárás. Egyszerűen apad a célegyedek száma. S nem csak a bogaraké és a lepkéké, hanem az őserdő minden lakójáé. Különösen azoké, amelyek Mexikóból származnak. Hogy miért? Egyszerű. Tíz-egynéhány éve járt utoljára az országban, akkor 65 milliónyian lakták. Ma 107 milliónyian. Ahol akkor őserdő tenyészett, ott ma csordák legelnek, kukorica hajbókol a szélben.
{p}
Szorul vissza az őserdő, szakadozik a tápláléklánc, szűkül a benne élő állatok élettere. Minden egyes négyzetméternyi erdő elpusztításával negyvenezer ízeltlábú válik otthontalanná! Bármerre jár a világban, látja, a változás drámai. Afrikában, Ázsiában éppúgy, mint Amerikában. S nemcsak látja a folyamatot, értelmezni is tudja azokat, hogyne, hiszen az egyetemen biológia szakot végzett. Sőt, annak idején kutatónak készült, egyetemen oktatott - csak aztán elcsábult. Szenvedélyesen járta a kék bolygót, szedte össze az állatokat. Utazott állatkertek megbízásából, de árult gyűjtőknek is. A kereslet növekedett, különösen az ásványok iránt, boltot nyitott hát, nem is egyet. A szekér szaladt: aki ásványozik, az előbb-utóbb az ékszerrel is kereskedik. Aztán... Aztán kapcsolatok és tőke híján elfogyott körülötte a levegő, boltjait eladta, ma a tartalékaiból él. De azért utazik, gyűjt, árul.
Legutóbb például a Természettudományi Múzeum korallkiállítását rendezte be. De olyan ez, mint a kutya vacsorája. Vagy kap megbízást, vagy nem. Talán egy lepkeháznak volna sikere, valahol a Balaton partján, mellette, mondjuk, egy étterem. Majdnem össze is jött a dolog, ám reménybeli társa az utolsó pillanatban kiszállt az üzletből.
Újabb bogár mászik a fa törzsén - társai mellett köt ki ő is. Lám, ezekből még sok van; viszonylag. Most. Néhány év vagy évtized múlva majd megritkulnak, s akkor az értékük is növekszik, komoly pénzt hozhatnak. Csak legyen ideje kivárni...A férfi hirtelen megmerevedik, nem akar hinni a szemének.
A patak fölött tenyérnyi égszínkék azúrlepkék ollóznak. Hiszen ezek a fák lombkoronája fölött érzik igazán jól magukat. És most itt vannak! Egyikük korhadt fatörzsön hörböli az éltető nedűt, amikor felette szokatlanul gyorsan felhősödik a lég. Ösztönei veszélyre figyelmeztetik, emelkedne a magasba, fel, a fák fölé, az örök szabadságba még arra az egy-két hétre, amennyit a természet engedélyez számára, hogy aztán aláhulljon, s fatörzzsé váljék vagy éppen virágszirommá. Emelkedne hát a magasba, ám a háló már körülötte, minden út lezárva.
Lombkoronák helyett teste új otthonra lel. Valahol a messzi Budapesten, egy József körúti lakásban.