Vigyázz a boszorkákra!

Xavér öles plakátról néz rám az utcán, különleges hangversenyt ígér az ünnep másnapjára. Angliában, a canterburyi székesegyházban orgonál majd, közvetíti a televízió. Már elképzelem, hogy egy illatos tea mellett beszélgetünk, de kiderül: a művész épp a Távol-Keleten időz. Marad a drótposta. Hamarosan Thaiföldről kapok tőle választ.
- Mivel foglalatoskodik most? Dolgozik, vagy csak elmenekült az itthoni zimankó elől? - küldöm a kérdést az éterben a másik kontinensre.
- Hosszú évek óta minden telet a Távol-Keleten töltök. Olvasok, gondolkodom, sokat úszom, kirándulok, s persze gyakorlok is. Néha, amikor már más menekvésem nincs, írok valamit. Most éppen életem első elbeszélését, bár ezt néhány évtizeddel Kosztolányi és Thomas Mann után félve vallja be az ember.
- Világpolgárnak vagy örök emigránsnak tartja magát? Mindenhol otthon érzi magát vagy sehol?
- Utazgatni szeretek, emigrálni nem. Eddig háromszor fordítottam hátat ennek az országnak az ostoba közállapotok okán. Most úgy gondolom, azt kéne elérni, hogy a szélsőséges irányzatokat ugató politikusok utazgassanak. Legalább tanulnának egy kis európaiságot, s mellékesen addig sem itthon rontják a levegőt.
- Hol a hazája?
- Európában. Szerintem az államhatár mint fogalom a politikusok és ilyen-olyan gazdasági közösségek agyszüleménye. Ha azt mondom, barokk művészet, az ugyanazt jelenti nekem, mint amit egy német filozófusnak vagy akár a francia államelnöknek is. Lehet ugyan feszültséget gerjeszteni, de megfigyelheti, hogy erre soha nem a tudomány és a szellem valódi nagyjai a vevők.
- Ön olyan művész, aki mindig felhívja magára a figyelmet. Mit szolgál e polgárpukkasztás?
- Ki pukkasztja itt a polgárokat? Minden szavam és cselekedetem az utóbbi tizenöt évben Európát tükrözi. Csak talán a kritikusaimnak néha túl kellene látniuk a délibábos magyar valóságon...
- Beszéljünk másról! Mesélje el, hogyan talált rá a hangszerére!
- Hatévesen mandulagyulladásom volt. Apám egy Halász Judit-lemezzel akart ágyban tartani, ugyanis imádtam-imádom őt, mint minden magyar kisgyermek immáron "a honfoglalás" óta... Ám apa véletlenül egy orgonalemezt húzott ki a sorból. Hisztiztem, rakja fel. Meggyőződése ellenére megtette. Soha többé nem akartam más lenni, mint orgonista.
{p}
- A kőbányai kisfiú aztán meggyógyult. Jó évtizedre rá elszökött Párizsba. Nem puszta kalandvágyból, hanem azért, hogy a Notre Dame orgonistájánál tanuljon...
- Minthogy ismertem Pierre Cochereau-t és volt egy meghívásom hozzá, egyszerűen felszálltam a magam piros útlevelével a párizsi vonatra és beálltam a vécéajtó mögé. Fojtogató volt a bűz, de ennek köszönhetem, hogy a határőr éppen csak benyitott, káromkodott egy nagyot, majd bevágta az ajtót. A diktatúrák legnagyobb rákfenéje a trehányság. Amikor kijöttem, már Ausztriában voltunk, és tényleg más lett a levegő.
- Hol adta élete legemlékezetesebb hangversenyeit?
- Sok ilyen volt. Amikor legelőször játszottam Amerikában, a zsúfolásig megtöltött, a Szeplőtelen Fogantatásról elnevezett washingtoni katedrálisban, még csak húszesztendős voltam. Fantasztikus emlék a Kerepesi temetőbeli koncert is, amikor hatezren hallgatták Bachot a szakadó esőben.
- Társalog-e néha Bach mesterrel, akinek a képét lakásának fő helyén tartja? Tudósít-e neki a mai, gépies világról? 
- Neki nem kell semmit elmondanom a mai korról. Előre tudott mindent, s mint egy zenei Nostradamus, mindent belekódolt a hangokba. Sőt, éppen ezért kell fürkész szemmel kutatni a műveit, mert többet megtudhatunk belőlük a jövőnkről, mint bármi másból. Egyedül csak Shakespeare és az ő döbbenetes emberismerete mérhető és méltó hozzá.
- Kincset vagy szolgaságot jelent önnek a tehetsége?
- Egy életformát, amelyből nem lehet büntetlenül kilépni.
- Miben hisz Varnus Xavér?
- A szépségben és a jóságban, amely Isten egyetlen lehetséges megnyilvánulási formája.
- Ossza meg velem egy álmát! S mik a rémálmai?
- Mindkettőt hadd tartsam meg magamnak. Az utóbbit önvédelmi célból, az előbbit pedig azért, mert az álmok és a tündérek nem szeretik az indiszkréciót.
- Sohasem volt még magányos?
- Aki a rég múlt korok és a mai szellemi világ összekapcsolását tűzte ki céljául, mindig egy kicsit magányos, még ha a legnagyobb tömegek állnak is mögötte. De ez a magány nem fájó. Az egyedül lehetséges létforma egy magamhoz hasonló embernek.  
- Ha választhatna, melyik korban élne?
- Valószínűleg a reneszánsz Firenzében lennék Lorenzo Medici udvari költője és intrikusa.
{p}
- Nem rossz. Miért éppen ott?
- Lorenzo kora legfelvilágosultabb férfiúja volt. Amikor Európa-szerte mindenhol lobogtak már a máglyák, a firenzei rendőrkapitány megkérdezte tőle, mi legyen a boszorkányokkal. Ő így válaszolt: "A boszorkányok jó tanácsokkal szolgálnak a szerelmeseknek, megvigasztalják az árvákat és az özvegyeket, és ráadásul becsületesen fizetik az adójukat. Békén kell őket hagyni!" Firenzében nem is volt soha egyetlen boszorkányper sem. Ki ne élne szívesen egy ilyen reneszánsz "istenfi" udvarában?
- Karácsony másnapján október végi angliai koncertjét közvetíti a Magyar Televízió. Milyen élményt és elismerést hozott ez az esemény?
- A világ egyik legszebb és legtörténelmibb katedrálisában, a canterburyi székesegyházban koncerteztem, az első sorban ott ült az anglikán világegyház feje, a királyi család főhercegei, az angol szellemi arisztokrácia színe-java. Éreztem, ritkán kap az ember ekkora ajándékot a sorstól. A koncert után Rowan Williams, a canterburyi érsek megölelt, és ennyit mondott: "Ha rajtam múlna, holnaptól ön lenne a székesegyház orgonistája." Még jó, hogy nem rajta múlt, mert még a nyakán maradok... 
- Élete legkülönösebb karácsonya?
- Francia feleségemmel Torontóban éltünk egy kínai halaskofától bérelt padlásszobában. Olyan szegények voltunk, hogy ünnepi lakomának vettünk három nagy csomag rizstésztát, kifőztük egy hatalmas fazékban, majd amikor megszikkadt, kiborítottuk az asztalra. Úgy nézett ki az egész, mint egy rokokó dáma rizsporos parókája. Abból szeleteltünk, ha megéheztünk, és soha olyan boldogok nem voltunk azóta sem, mint akkor.
- Ez bizony régen lehetett. Idén negyvenéves lett, kitüntették a Köztársasági Érdemkereszttel. Vajon higgadt, megállapodott ember lesz a középkorú orgonista?
- Asszonyom, nyitva áll ön előtt az ajtóm. Költözzön hozzám, és állapítsa meg önmaga!
- A kiadóm nem küld ki a Távol-Keletre... Csak fájdítsa tovább a szívem: mit lát, ha kitekint az ablakán?
- Mivel három napja vízisíelés közben kifacsarodott a térdem, s holnap műtenek, most éppen egy kórház kertjét látom. Ez a thaiföldi közkórház olyan szép, olyan nyugodt és tiszta, s az itt dolgozók annyi emberséget tanúsítanak, hogy elhatároztam, meghalni is ide jövök egy napon. Azért nem a közeljövőre tervezem, addig még várnék hatvan-hetven évet. Ezt biztatásnak szánom azoknak, akik szeretnek, és rémálomnak az ellenségeim számára...