Emlékkép

A karácsonyt követő hétfő délután ráérősen pakolásztam az íróasztalomon - mit mondjak, ideje volt már rendet raknom. Kezembe akadt egy fénykép kettőnkről. Évekkel ezelőtt készült, egy verőfényes nyári napon. Az akácerdő ölelte lajosmizsei tanyán harsogott a bariton szóáradat, időnként erőteljes nevetés gurult mellé, és persze széles gesztusok lendültek. Sokáig beszélgettünk, a magnószalag nem győzte nyelni a monológokat. Mert monológok voltak javarészt, kérdezni alig lehetett. Mégis ekkor kerültünk közel egymáshoz. "Kicsit előbb kellett volna találkoznunk..." - írta emlékül.
{p}
Aztán többször is beszélgettünk. Már nem csak interjúk ügyében. Jó volt vele lenni. Hallgatni emlékeit. S pillanatra megszánni világfájdalmai miatt. Úgy alakult, hogy az utóbbi években egyre gyakrabban láthattam. Felesége könyveinek szerkesztése kapcsán találkozgattunk - náluk s nálam. Legtöbbször persze csak türelmetlen kísérőként jött, vagy éppenséggel sofőrjével ugrott be egy percre a kézirattal. Néhanapján akár többször is. Először eltévedt: "Édes galambom, hol a csudában laksz te, hogy nem találok ide?" - fortyogott a kecskeméti sorházak között, felverve a kertvárosi szomszédok nyugalmát. "Na de Feri bátyám, én meg a tanyavilágban nem találtalak" - mentegetőztem, mert valóban előfordult, hogy kezdetben eltévedtem a lajosmizsei határban, ahová elbújt a világ elől. Sokadjára megtanultam: a fakereszt után jobbra, aztán balra, majd megint jobbra.
Hamar bizalmába fogadott. Négyszemközt olyasmit is elmondott, ami napokig nem hagyott nyugodni. Arról beszélt, hogyan szeretne meghalni. Mire hebegve mondtam volna valamit, már szavalta is Ady versét: "Olyan közeli a Halál / S olyan nagyszerű győzni rajta." Máskor halkan a fülembe súgta, nem jól van, egészen biztos nem éri meg a holnapot. Ha szédült, erősen belém kapaszkodott. Vigasztalni persze nem lehetett, legfeljebb csak egy pohárka vörösborral. Előfordult, hogy lebuktunk a felesége előtt. Hallgattunk, mint két rossz gyerek, s cinkosan egymásra kacsintottunk.
December közepétől egyre gyöngébbnek érezte magát. Az ünnep másnapján még felkelt, elénekelte a Kiskarácsony, nagykarácsonyt, majd visszafeküdt. Orvost hívtak hozzá, infúziót is kapott. Kénytelen volt elfogadni, hogy megöregedett, de igazából nem békélt meg vele. Mondogatta, legjobb lenne szép csendben elaludni, ám attól félt, hogy életének csúnya vége lesz. A szenvedést nem tudta volna elviselni. A kórházat sem. És eljött a hétfő. Megvilágosodott előtte, hogy az út legvégén tart, s nem is olyan "vészes" a dolog. "Ja, ez csak ennyi?!" - így fogadta a hamarosan bekövetkező elmúlást. Feküdt az ágyban, felesége kezét csókolgatta. "Boldog vagyok" - suttogta utoljára. Közelgő februári születésnapját, a nyolcvanhatodikat, nem érte meg.
A karácsonyt követő hétfő délután halt meg. Talán éppen akkor, mikor kezembe került közös fotónk. Büszkeség tölt el, hogy Bessenyei Ferenc, a nemzet színésze, a kétszeres Kossuth-díjas, legendás színészóriás engem is szívébe fogadott.