Tengeri monstrumok

Az angolok az I. világháború végén a Furious nevű csatacirkálójuk orr-részét átalakították felszállópályává, tatján pedig leszállóhelyet építettek. A korai időszakban még csak átépített hadihajókat alkalmaztak. Az első, kimondottan erre a célra készült repülőgép-anyahajó csak 1924-ben született meg. Ez a brit Hermes volt, amely később mintául szolgált a két háború között épített repülőgép-hordozóhoz. Fedélzetét az orr-résztől a tatig egybeépítették, s az alatt kaptak helyet a hangárok, a repülőgép-emelők, a lőszerraktárak és a benzintartályok.
A második világháborúban már ilyen hajók vettek részt az ütközetekben. 1944-ben az amerikaiak csendes-óceáni flottája és annak repülőgép-anyahajói az atomkorszak előtti kor legtökéletesebb hadigépezetei voltak a római légió fénykora óta. A háború veszteséglistája azonban a rohamos fejlesztések és sikerek ellenére is igen hosszú volt: összesen mintegy 43 repülőgép-anyahajó veszett el a tengeri ütközetekben. Ekkor vált világossá e különös hajótípus legfőbb hiányossága: egy merülési vonal alatti lék menten harcképtelenné tette, mivel a megdőlt fedélzetről nem tudtak felszállni a gépek.
A britek 1980-ban álltak elő az úgynevezett síugró sánccal, vagyis az anyahajón kialakított, rövidített, fedélzeti indító berendezéssel. Ez a szerkezet tulajdonképpen a motorversenyeken alkalmazott rámpához hasonlítható, aminek segítségével a versenyzők óriási lendületet vesznek. E megoldásnak köszönhetően a repülőgépeket sokkal rövidebb távolságról és/vagy nagyobb súllyal lehetett elindítani.
A híres, hatalmas, 91 ezer tonnás amerikai Nimitz repülőgép-anyahajó építése 1968-ban kezdődött. Ezt az atommeghajtású monstrumot az amerikai sajtó a történelem leghatalmasabb és legerősebb hajójaként harangozta be. S a Nimitz még ma is a legmodernebb tengeri hatalmasságnak számít, a tökéletes repülőgép-anyahajó megtestesítője lehetne.