Nem kedvelem Friderikusz Sándort, bár szakmai kvalitásai előtt gyakran megemelem a kalapom. Azért nem szeretem a sztárriportert, mert sosem tűnik fel úgy a képernyőn, hogy ki ne ülne az arcára az önhittsége. Mit üzen az ábrázata? Valami ilyesmit: mocsárban mocsári teknősnek jó lenni, de mit tegyen az ember, ha pisztráng?
Mindazonáltal egy olyan médiavilágban, ahol sok esetben az értékek csírátlanítására képeznek ki embereket, illetve jellemzően ilyen újságírói magatartást írnak elő producerek, tulajdonosok, menedzserek, nos ebben a légkörben Fridit akár üdítő jelenségnek is tarthatjuk. A szólás szabadsága című műsora sem rossz, bár az elfogadhatónál gyakrabban szed elő lerágott csontot, vagyis olyan témát, amit már unásig kitárgyalt a sajtó. Ám lerágott csonttal csak annak érdemes foglalkoznia, aki képes kiütögetni belőle a velőt, azaz olyan csemegét talál a témában, amelyre mások "ütős", egyedi ötlet híján képtelenek.
A múlt vasárnap is két lerágott csont került terítékre, de velőhöz nem volt szerencsénk. Az erdélyi Verespatakon ciántechnológiával tervezett aranybányászat veszélyeiről semmi olyat meg nem tudtunk, amivel egy évvel ezelőtt már tisztában ne lettünk volna. A Gyurcsány-kormány első száz napját értékelő "anyag" végignézése után sem lettünk okosabbak. Százszor is leírt, százszor is megfogalmazott gondolatokat adott elő a három szakértő. Például, hogy a kabinet látványpolitizálásra rendezkedett be, mert tartalmi politizálásra sem ideje, sem erőforrása nincs. Friderikusz persze néhány igazán kínos kérdéssel felpezsdíthette volna a műsorszámot. Hogy miért nem tette, lelke rajta.
Bacsó Péter filmrendezővel viszont érdekfeszítően beszélgetett. Megtudtuk, riportalanya még hetvenhét évesen is hisz benne, hogy a világ jobbá tehető. Ezt a hitet erősítheti az A szólás szabadságában egy héttel korábban bemutatott Luter Gábor. Hazánkfia Thaiföldön él, a pusztító szökőár által érintett Phuketben. Ő volt az, aki a szállás és pénz nélkül maradt magyar turistákat a saját költségén hotelben helyezte el.
Luter Gábor feltalálása sokat dobott az adáson, amelyben egyébként - a szokásoktól eltérően - kizárólag dicséretes riportok szerepeltek. A legemlékezetesebb összeállítás azokról az egyszerű asszonyokról szólt, akik jó munkájukért kollektív Kossuth-díjat kaptak a Kádár-rendszerben. Számukra a rendszerváltozás felért egy cunamival. A Friderikusz által szerkesztett néhány perc kitűnően érzékeltette azt a nosztalgiát, amely a kétkezi emberekben található a közösségteremtésre képes társadalom iránt. Ugyanakkor éppen Bacsó Péter a tanú rá, milyen mélységesen álságos volt a szocializmusnak nevezett társadalmi formáció.
Nézem, fejtegetem Fridi öntelt arcát. A mocsárral egyetértek. A pisztrángléthez azonban még szüksége lenne néhány pozitív metamorfózisra.
