Anyanyelvi őrjárat

Gondolatébresztő levelet kaptam a közelmúltban Rabóczki Imre olvasónktól. Több nyelvhasználati kérdésről is ír, rovatunkban most ezek egyikével foglalkozom. Nézzük mindenekelőtt, miről is van szó! Néhány soros részlet a levélből:
"Sokszor úgy érzem, mintha a Magyar Televízióban nem ismernék jól a magyar nyelvet. Például a sportműsorokban gyakran ezt hallom: "A labdát hátrébbról kell dobni." Ha ez így jó, akkor akár előrábbról is dobhatják."
Az észrevétel jogos, de levélírónk egyre nem gondol. Arra, hogy a hátrébb középfokú alak csakugyan él a nyelvben, az előrább viszont nem. Márpedig ez a döntő, s ezért a kérdésre érdemben csupán ennek figyelembevételével válaszolhatunk.
Kezdem azzal, hogy nem a hátrébb az egyetlen olyan középfokú alak, amely magánhangzójának az alapfokú változatétól való furcsa eltérésével, mély hangúból magas hangúvá alakulásával kelt feltűnést. Egyenrangú társa ebben az arra mutató határozószavunk középfokú alakjaként használatos arrébb is, például: "Menj arrébb egy kicsit, akkor jobban látod majd a kapubejáratot!" És akkor még nem szóltam az odébb-ról, amely az oda hasonló módon alakult középfokú változata.
Ezek a felsorolt formák - hátrébb, arrébb, odébb - "szabálytalan" voltuk ellenére jelen vannak nyelvhasználatunkban, s még csak azt sem mondhatjuk, hogy napjaink sporttudósítói, bemondói vagy egyéb közszereplői rontottak s rontanak meg velük bennünket. Mindegyiknek több évszázados múltja van. A bennünket most leginkább érdeklő hátrébb alakra például pusztán a jeles erdélyi tudós nyelvész, Szabó T. Attila Magyar szótörténeti tár című hatalmas munkájából tucatszámra idézhetnénk adatokat. Íme, egy-kettő! 1646: "Az kik közülünk hátrébb maradnak (= 'tovább maradnak életben'), kevesebb veszekedéssel egymás közt eligazodhassanak"; 1770: "ő meghala szegény, a felesége hátrébb marada"; 1779: "hátrébb megtanálták a tarka ruhát" stb.
Nem is csupán olyan irányú változásról számolhatok be, amelyben mély hangú magánhangzó változott magas hangúvá, s különült el ugyanazon szóban levő társától, hanem a fordított irányú változás is végbement egy-két szóban. A legjellemzőbb példa erre az ide "szabályos" középfokából, az idébb alakból létrejött idább változat, amelyre ismert és népszerű XIX. századi szerzők, például Eötvös Károly és Vas Gereben műveiben is rátalálhatunk, s amely szintén él azóta is.
Ezek a voltaképpen szabálytalan szóalakok, amelyek a fő változatokhoz képest egy kissé népies ízűek, léteznek tehát, s nincs jogunk őket megpróbálni kiebrudalni a nyelvből. Különben sem sikerülne. De abban kétségtelenül igaza van levélírónknak, hogy az igényes, kulturált köznyelvbe, amelybe tartozónak tekintjük a televízió és a rádió nyelvhasználatát is, nem vagy legalábbis nem teljesen illenek bele ezek a formák. Noha egy kis népies íz éppenséggel nem árt, ott valóban jobb egy fokkal a hátrább, arrább, odább, idébb alakok használata. Egy kivétel azonban van: az idáig forma, amely az odáig hasonító hatására immár véglegesen része a köznyelvnek is.