Anyanyelvi őrjárat

Naponta megfordulok a budapesti utcákon. Elárulhatom: nincs olyan hét, hogy jártomban-keltemben ne kapnék legalább egy, de inkább több nyelvi-nyelvhasználati kérdést többnyire ismeretlen ismerőseimtől. Az a gondolatom támadt, hogy mai őrjáratom során ezek közül az útközben kapott kérdések közül emelek ki néhány olyat, amelyik megmaradt emlékezetemben. Természetesen itt is igyekszem mindjárt válaszolni is!
Az elsőnek a színhelye kivételesen nem Budapest volt, hanem egy egri szálló remek szaunája. A csendes félhomályban egyszer csak felém fordult egy, a szomszédos emeleti padon izzadó, csinos fiatal nő, és körülbelül ezt mondta: "Kedves Tanár Úr! Én ügyvéd vagyok. Nyelvhasználati szabályaink szerint lehet valakinek valamilyen vétséget a terhére értékelni? Ugyanis nem egy ügyvédkollégámtól hallottam már ilyen megfogalmazást." - A válaszom, ha jól emlékszem, az volt, hogy erre szabály ugyan nincs - és nem is lenne okos dolog minden lehetséges megfogalmazást szabályozni, azaz vagy tiltani, vagy előírni -, de a természetes, megszokott forma a terhére értékelni helyett kétségtelenül ez: terhére róni. Szaunázó társam kedvesen megköszönte válaszomat, s fürödtünk tovább, ki-ki a maga verejtékében.
Következő emlékem helyszíne a budapesti Oktogon környéke.  Néhány napig nem járt a kis földalatti a Deák tér és az Oktogon között, s a BKV ezen az útszakaszon autóbuszok beállításával pótolta a hiányt. Az alkalmi buszmegálló mellett ez a felirat díszelgett: Földalattipótló. Egy már ott várakozó útitársam jelentőségteljesen rám nézett, majd így szólt hozzám: "Micsoda erőltetett, nevetséges szó! Hát szabad ilyet egyáltalán kiírni?" - Én, aki szintén felfigyeltem az alkalmi elnevezésre, de sorstársammal ellentétben inkább örültem neki, csak ennyit mondtam: "Ön vajon mit írt volna ki helyette?" Nem kaptam választ.
Alig pár napja olyan valaki szólított meg, akivel már köszönő viszonyban vagyunk, mivel legalább egyszer minden héten összefutunk. Most azt kérdezte: "Legyen szíves már megmondani: mi az az alezánc? Ugyanis egy ismerősömtől kérdeztem valamit, s erre azt válaszolta: Nekem alezánc! Nem akartam visszakérdezni; gondoltam, majd Tanár Úr eligazít, ha találkozunk!" - Meg is tettem. Ez egy németből átvett, bizalmas hangulatú forma. Ebből való: (es ist) alles eins. Azt jelenti: 'mindegy, egykutya'.
Végül talán még idefér az a kérdés, amelyet egy nagymama korú nő tett fel nekem a Rákóczi út karácsonyi forgatagában. Már messziről mosolygott rám, majd kibökte: "Tessék már elárulni, mert napok óta folyton ez jár az eszemben: mi az orrszarvú többes száma? Orrszarvúk vagy orrszarvúak?" Egy pillanatra elakadt a szavam, mert a levéltetűk és a százlábúak egyaránt ott zsibogtak a fülemben, de aztán így válaszoltam: "Ha az orrszarvú melléknévi szerepű, hiszen van orrszarvú bogár, vannak orrszarvú madarak, akkor orrszarvúak a helyes forma, ha ellenben főnév, s az orrán tülköt viselő patás állatot jelenti, akkor orrszarvúk." Hazaérve aztán rögtön elővettem a Magyar ragozási szótárt, hogy az mit mond.
Jól döntöttem.