Babaházban

Budapesten, a BAH-csomópont fölötti villanegyedben élő vendéglátónk édesanyja nagy babázó volt, ő maga is így nőtt fel, babák között. De nem ám úgy, mint Cosette a Nyomorultakból, aki vágyakozott egy csodaszép Hölgy után, majd, amikor az meglett, már nem tudott mit kezdeni vele. Ő tud mit kezdeni a rá maradt és általa is gazdagított társasággal. Moskovszky Éva ugyanis a legjelentősebb és legegységesebb hazai magántulajdonú játékgyűjtemény tulajdonosa. Gyűjteménye az elmúlt évszázad folyamán családi keretek között jött létre, és befolyásolta a nagyon szerény hazai játékgyűjtő tevékenységet, amely a magyar hivatalos múzeumügyben alig bírt jelentőséggel. Emellett játéktörténeti szakértővé képezte magát, és országos jelentőségű játékszakkönyvtár birtokosává is vált. Kapcsolatot épített ki a nagy európai játékmúzeumokkal, játékszervezetekkel, folyamatosan figyelemmel kísérte és kíséri azok működését, tanulmányait nemcsak itthon, hanem külföldi periodikákban is publikálta és publikálja. Elismerésként Móra Ferenc-díjat kapott, az indoklásban az áll, hogy ő egy személyben intézménye a hazai játékmuzeológiának - mint ahogy valószínűleg így is van.
{p}
Közben nehézkesen átballag a szomszéd szobába, és előhozza Cucit és Mucit, a két mackót. Ők egy kartondobozból kerültek hozzá, még 1945-ben, amikor a bombázásokat követően mindenki onnan szerzett magának az élethez szükséges dolgokat, ahonnan tudott. Ő Cucit és Mucit szerezte, most is délcegen üldögélnek az asztalon.
A babák nagy része egyébként nem itt lakik már, hanem Székesfehérvárott. Kelet-Közép-Európa legbecsesebb, nem egy európait túlszárnyaló értékű közgyűjteménye, a Babaház Játékmúzeum 1998-ban nyílt meg a saját kollekciójából, amelyet édesanyja, Moskovszky Lajosné Auer Erzsébet (1903-1992) alapított Budapesten, és több mint hatvan éven keresztül gyarapított. A gyűjtemény játékai az 1700 és 1930 közötti időből származnak, legnagyobb részük a XIX. század második felében és a XX. század első negyedében készült. A múzeum nevét adó babák csak egy részét alkotják a gyűjteménynek, amelyben a leányjátékokon kívül (babaszobák és -konyhák, kis bútorok, játékedények) számos fiújáték (ónkatonák, fegyverek, kisvasút) látható.
A gyűjtemény kiállítóhelye egy középkori ház alsó szintje. Az anyag negyed része egyelőre raktárban van - talán majd egyszer feljebb kerül. Elsősorban optikai játékok, képes kockák, építőkövek, összerakós képek (puzzle), konstrukciós játékok, varrógépek, gyermekkártyák, magyar népi gyermekjátékok, európai háziipari játékok és pici biszkvitporcelán babák. Persze, meséli még, miközben Cucit és Mucit helyezi gondosan arrébb a kérdező kutató kezei elől, egy babaháznak nem olyannak kell lennie, mint bármelyik múzeumnak. Hiszen a látogatók itt zömmel nem felnőttek, hanem másfél méternél kisebb érdeklődők: szemmagasságban kell hát lenniük a kiállítási tárgyaknak is.
Valaha egyébként nem volt olyan roppant költséges az ilyenfajta gyűjtés, árulja el, csak mostanában drágultak meg így a babák, azokon belül is a porcelánfejűek. Természetesen Amerikából jött be a divat - mármint az, hogy kultúrsznobériából felverjük az árukat, és azt a történetet gyártjuk hozzájuk: ez csak a gazdagok hobbija lehetett. Ez sosem volt így. Még a XX. század elején kezdtek el odaát babákat gyűjteni, és nagy babairodalom támadt. Régen nem becsülték a babákat, most meg túlbecsülik - milliós nagyságrendben is lehet babákhoz jutni.
Babázni persze mindig babáztak a gyerekek, amióta világ a világ. Hanem az egyszerű, ölelgetnivaló, puha babák nem állták ki a történelem viharait. Ráadásul a jó magyar föld vegyianyag-tartalma sem kedvez különösképpen a benne rejlő történelmi leleteknek, nem véletlen, hogy alig-alig találhatni használható relikviát. Nyilván a rongy- és fababák már rég az enyészetéi. A porcelánfejűek pedig? Hát, nem is olyan régi találmány az, mint gondolnánk. És ráadásul a nagyobb gyártók babaszervizt is üzemeltettek: ha összetört a fej, bármikor becserélték, nem is nagyon drágán.
{p}
A játszásnak vannak különféle módjai, meséli még, miközben a kutya ismét kiviszi a kulcsot a kert végébe a postásnak. Nem muszáj mindenféle babát szétnyúzni, lehet azt markírozni is. Minden gyerek úgy játszik, hogy a baba bizalmas jó barát, akit lehet szeretgetni, ölelgetni, beszélgetni vele - és akitől tanácsot is lehet kérni. Az egyke, magányos gyerek elmesél mindent a babájának és a mackójának. Ez a legszebb feladatuk - mármint a babának és a mackónak. Tulajdonképpen nem csak egyfajta szerepük van ám, de ezt csak az nem tudja, aki fél bevallani a benne üldögélő kisgyereket. A baba lehet a gyereknek a gyereke, amikor végigcsinálja a fésülködést, öltözködést, de akit meg is kell szidni, ha rossz. A babán keresztül készül a kislány a felnőttéletre, ő a modell, mert ahogy az édesanya öltözködik, úgy fogok öltözködni én is, a babám pedig még inkább.
Az egész úgy kezdődött, hogy Moskovszky Éva, mint az anyja lánya, szeretett volna mindent megtudni a babákról, ha már annyi volt körülötte, ha már édesanyja a saját lányára hivatkozva annyi babát hozott haza, annyinak varrt babaruhát. Mire felnőtt, már mindent tudott a történelmi, művészettörténeti háttérről is. Mint mondja, ennek ellenére semmi esetre sem nyugalmazott babagyűjtő, mert senki sem nevezte ki annak, és senki sem nyugalmazta. A történet tehát elkezdődött, és remélhetőleg soha nem ér majd véget.